Veperdi Zoltán igehirdetése 2019. december 26.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.

†Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet Karácsony második napjára az igehirdetés alapjául választottam. Följegyezve találjuk Lukács 2,15-20-ban, a következőképpen:
¹⁵Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg azt, ami ott történt, amit az Úr tudtunkra adott. ¹⁶Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket. ¹⁷Amikor meglátták őt, elmondták mindazt, amit erről a kisgyermekről az angyalok hirdettek, ¹⁸és mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik. ¹⁹Mária pedig mindezeket a beszédeket megjegyezte, és szívében forgatta. ²⁰A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva Istent mindazért, amit hallottak és láttak, úgy, ahogyan ő megüzente nekik.

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Tegnap, Karácsony első napján, Isten műve volt a középpontban: a Teremtő Akaratnak úgy tetszett, hogy Betlehemben megszülessék a Megváltó. Ma, Karácsony második napján – persze egy pillanatra sem megfeledkezve arról, hogy Isten cselekvése volt a kezdet – az ember válasza kerül homloktérbe. Fogjunk is hozzá az ige magyarázatához, ne késlekedjünk!

Éppen most távoztak el az angyalok a pásztoroktól; alig, hogy abbamaradt az Istent dicsőítő szózat; s egy szempillantás alatt kihunyt a mennyei világosság. Újra a sötétség lett úrrá a tájon, legfeljebb a tábortűz parazsából felpattanó egy-egy kósza láng ellobbanó fénye vetett világot. S a pásztorokat döbbent csend vette körül.

Először is, azt vegyük számba, Isten kiket talált méltónak arra, hogy égi jelenéssel felfedje előttük egy világra szóló esemény bekövetkeztét. Nos, nem Heródes palotájában járunk, ahol a hatalom körül rendszerint a talpnyalók és a hazug dicsérők nyüzsögnek. Nem is a városi előkelők között, ahol a hiúság és az önteltség az erény. És messze van a zsinagóga is, mert ember az Istent nem szoríthatja a falak közé.

A helyszín tehát Isten legnagyobb és legszebb temploma, maga a természet. Ahol minden egyedül az Alkotót dicséri. Legyen az akár madárdal, akár patakcsobogás, akár az éjszakai nyugalmát töltő birkanyáj. Íme, pásztorok tanyáztak tehát ezen a vidéken, s ők azok, akiknek az angyal kijelentette az örömhírt.

Izrael legendás királya, Dávid, szintén pásztor volt. Sőt, valahol éppen ugyanezen a tájon legeltette apja jószágait, lévén betlehemi születésű. És az Úr szavára Sámuel próféta innen hívta el királynak. S ha még hátrébb tekintünk a zsidó nép történelmében, kitűnik, hogy Mózes is, Ábrahám és az ősatyák is pásztorok voltak! Az Ószövetségben, amint láthatjuk, a pásztorok jelentős szerepet játszottak. Jézus korában azonban már megvetettek!

Akik tehát számkivetettek voltak az emberek szemében, azokra Isten rátekintett! S bizonnyal nem véletlenül! Ezeknek a pásztoroknak a szívében is ott élt a reménység: várták az eljövendő Messiást. Rögtön megértették az angyal szavát. Nem keresték annak az értelmét, mit is jelent az „Üdvözítő”. Ismertek voltak előttük az Ószövetség erre vonatkozó ígéretei. Így nem volt számukra kétséges, hogy az angyal Isten kijelentését hozta el hozzájuk! Így szóltak tehát egymáshoz: „Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg azt, ami ott történt, amit az Úr tudtunkra adott.”(Lk 2,15)!

A pásztoroknak eme elhatározásából még valamit kiolvashatunk: s ez a hit! Mert az angyal nem küldte őket Betlehembe! Nem azt mondta nekik, menjetek el és győződjetek meg róla a saját szemetekkel. Hanem így szólt: „A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban”(Lk 2,12).

S a pásztorok nem kérdezték: vajon megtörtént-e, vajon minden úgy van-e, ahogy a hírhozó kijelentette? A gyermek megszületésének ténye nem volt vitás előttük: ha Isten küldötte azt mondta, hogy az Üdvözítő megszületett, akkor itt kérdésnek nincs helye, mert az Üdvözítő biztosan megszületett! S tüstént indultak is megnézni, hogyan történt mindaz, ami végbement.

Nos, mi is várakozásban élünk Testvéreim! Az Úr visszajövetelét várjuk! De vajon mi komolyan vesszük-e a Szentírás tanítását és ígéreteit, ahogyan a pásztorok is? Adja Isten, hogy ha mi életünkben tűnik fel az Emberfia jele az égen, s mint a villámlás, ellátszik keletről napnyugatig, mi is habozás nélkül emeljük fel tekintetünket és sietve induljunk érkező Urunk felé!

De térjünk most vissza a pásztorokhoz, és másodszor arra figyeljünk, amely igénk következő helyszínén történt! Megérkeztek hát Betlehembe és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket. Ők persze semmit sem tudtak arról a kijelentésről, amelyet a pásztorok kaptak. A kicsiny új élet érkezése, az aggodalom, hogy minden rendben folyjék, majd az öröm az egészséges csecsemő felett, talán egy időre elfeledtette velünk, hogy már ők is kaptak angyali üzenetet a születendő gyermekről.

Csak a pásztorok szavára jutott most újra eszükbe, s egyszerre csodálkozás lett úrrá mindenkin. Hiszen Betlehemben semmi rendkívüli nem történt, semmi sem utalt arra, amiről mindeddig angyalok szóltak. Lukács, aki mindennek pontosan utánajárt, tud a jászolról, amely valahol a szálláson kívül fekszik, ám istállóról nem beszél. Mindenesetre a környezet nem éppen felséges, és hiányzik a mennyei dicsfény is! Mint már addig is számtalanszor a világban és Izraelben, csupán egy gyermek született, látszólag ugyanúgy, s most mégis: az Isten lett emberré!

A betlehemi jelenetben kétségtelenül Mária emelkedik a többiek fölé: az evangélium szerzője egyedül őróla jegyezte fel, hogy „Mária pedig mindezeket a beszédeket megjegyezte, és szívében forgatta”(Lk 2,19). Nem ez az első, és nem is az egyetlen alkalom, amikor Lukács ilyen mély bepillantást enged nekünk Mária lelkébe. S ezt nyilván a mi okulásunkra teszi!

Valaki úgy jellemezte egyszer Egyházunk egyik lelkészét, hogy „megpróbál Isten szerint dönteni”. S ugyanezt érzem itt Máriánál, hogy megpróbál Isten szerint gondolkodni. És ez igen nehéz. Hiszen amikor semmi sem utal arra, éppen akkor kell felfedezni Isten jelenlétét! Ézsaiás próféta is ezt mondja: „Bizony te rejtőzködő Isten vagy, Izrael istene, szabadító!”(Ézs 45,15).

S ez a rejtőzködő Isten, jelen van a mi életünkben is, akik Krisztus visszajövetelét várjuk! Kedves énekünk nyomán hadd mondjam így: adja Isten, hogy sorsunk sötétlő árnya közt is felfedezzük az Ő arcát! (EÉ 328: Az Úr csodásan működik).

Utolsóként pedig, tekintsünk a betlehemi mezőre visszatért pásztorokra! Akik dicsőítették és magasztalták Istent mindazért, amit éppen úgy láttak és hallottak, ahogyan ő megmondta nekik.

Ezeket az embereket nem tette önteltté, hogy az Istentől jött üzenet hordozói lettek. Betöltvén hivatalukat, a jászol felett átadták Máriának és Józsefnek a rájuk bízott kijelentést, s ezután újra egyszerű pásztorokká lettek. Nem szaladtak a zsinagógába a főpaphoz, mondjuk prófétai címet, s ezzel együtt dicsőséget követelni maguknak. Mert tudták, hogy az egyedül Istent és a jászolban fekvő gyermeket illeti. Nem futottak az emberek közé sem, hogy a csodálatos esemény hírül adásával ott keressenek maguknak népszerűséget. Csak mentek vissza a nyájhoz, Istentől kapott hívatásuk folytatására.

Lukács elbeszélése szerint dicsőítették és magasztalták Istent. Nem tudjuk, hogy csak egymás között tettek-e így. Minden esetre gondolhatunk arra, hogy nem minden pásztor hagyta el a jószágokat, hanem voltak, akik ottmaradtak a nyáj mellett. Ők, a visszatértektől hallották meg, hogy minden pontosan úgy történt, ahogyan az angyal kijelentette nekik. S most már együtt dicsőítették Istent! Így lettek a Betlehemben járt pásztorok az evangélium első hírvivői.

Végezetre van még itt valami, amire ebben a jelenetben érdemes felfigyelnünk! Azt mondtuk a pásztorokról, hogy szívükben ott volt a hit. S nem azért mentek Betlehembe, hogy az isteni kijelentés igazságáról meggyőződjenek, hanem hogy elmondják az egész népre kiterjedő örömhírt. Hasonlóképpen a hitből fakadó öröm az, amiért visszatérve Istent magasztalják. S örömük forrása nem az, hogy mindent pontosan megtaláltak a kijelentés szerint, és ez által győződtek meg annak igazáról. Ez hitetlenség volna!

Mi most akkor érezhetjük át mindazt, ami a pásztorok lelkét megindította, ha arra gondolunk, hogy majd az utolsó napon, a visszatérő Krisztust megpillantva, mi is örülni fogunk. De nem azért, mert minden pontosan úgy fog végbemenni, ahogyan az Újszövetség ígéretei azt leírják, s akkor végre bizonyosak leszünk benne! Ez is hitetlenség lenne! Hanem egyszerűen csak örülni fogunk, mert célhoz értünk! És bizonyos vagyok abban, hogy azok közül, akik igaz szívvel várják azt a napot, senki sem fog tudni csendben maradni, hanem dicsőíteni és magasztalni fogja Istent!

Madách Imre, Az ember tragédiája c. műve, az angyalok karának énekével, így kezdődik: „Dicsőség a magasban Istenünknek, Dicsérje őt a föld és a nagy ég, Ki egy szavával híva létre mindent, S pillantásától függ ismét a vég. Ő az erő, tudás, gyönyör egésze, Részünk csak az árny, melyet ránk vetett. Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy Fényében ily osztályrészt engedett. Megtestesült az örökös eszme, Ím a teremtés béfejezve már, S az Úr mindentől, mit lehelni enged, Méltó adót szent zsámolyára vár”.

Alázatosan be kell vallanunk, hogy végül ma is Isten műve maradt a középpontban. S a mi válaszunk csak egy lehet: amíg csak Isten minket is lehelni enged, tegyük le zsámolyára a mi egyetlen méltó adónkat: minden szeretetéért, kegyelméért, minden jó ajándékáért, így a Karácsonyért is, dicsőítsük és magasztaljuk Istenünket!

†Ámen

Imádkozzunk!

A hívek seregével áldunk és magasztalunk téged Istenünk, hogy egyszülött Fiadat Megváltóul adtad a világnak. Világosíts meg Szentlelkeddel, hogy Jézusban mi is megismerjük megváltó Urunkat, öröm és békesség töltse el szívünket Ő általa.

†Ámen