Túri Krisztina igehirdetése, 2020. 06. 14.

Szentháromság ünnepe utáni első vasárnap

2020. június 14.

 ¹Ezt mondta nekem: Emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled! ²Miközben beszélt, lélek áradt belém, talpra állított, én pedig hallottam, hogy beszél hozzám.
³Ezt mondta nekem: Emberfia, elküldelek téged Izráel fiaihoz, a lázadó néphez, amely fellázadt ellenem. Hűtlenek voltak hozzám ők is, őseik is egészen a mai napig. ⁴A makacs és konok szívű fiakhoz küldelek. Mondd nekik: Így szól az én Uram, az ÚR!… ⁵Akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele – hiszen engedetlen nép ez –, majd megtudják, hogy próféta volt közöttük.
⁶Te pedig, emberfia, ne félj tőlük, beszédüktől se félj! Ha csalán és tövis szurkál is téged, ha skorpiók közt ülsz is, akkor se félj beszédüktől, ne rettegj tőlük, hiszen engedetlen nép ez. ⁷Hirdesd nekik az én igéimet, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele; hiszen engedetlen nép ez!
⁸Te pedig, emberfia, hallgasd meg, amit mondok neked! Ne légy engedetlen, mint ez az engedetlen nép! Nyisd ki a szád, és edd meg, amit adok neked! ⁹Láttam, hogy egy kéz nyúlt felém, és egy irattekercs volt benne. ¹⁰Kiterítette előttem, és az tele volt írva mindkét oldalán. Siratóének, sóhaj meg jajszó volt ráírva.

Ezékiel 2,1-10

Keresztény gyülekezet, szeretett testvérek a Jézus Krisztusban!

Elhívás, küldetés, szolgálat…súlyos szavak és valamiféle pátosz is körül lengi őket, ha mások elhívásáról küldetéséről, szolgálatáról gondolkodunk. De vajon nem Istentől rendelt szolgálati helyen vagyunk-e mi magunk is őrállók a magunk helyén. Ezékiel azt a szolgálatot kapta, hogy a fogságba hurcolt néphez szóljon. Azokhoz, akikről Isten maga mondja ki, hogy engedetlenségük sodorta őket abba a helyzetbe, amit ott és akkor talán értetlenül, lázadva vagy rezignáltan hordoznak el.

Isten nem pátoszos, amikor elküldi az övéit. Úgy is érezhetjük, hogy valami lehetetlen küldetésbe kerül az őrálló, a próféta – és ez valóban így igaz. Pusztán az „embert” tekintve ez a valóság. A feladat nagy, a kudarc lehetősége ott van mindig és minden szolga látja saját kicsinységét, alkalmatlanságát, törékenységét. Végső soron lázad is.

Több prófétánál, Isten által kijelölt vezetőnél találkozunk ezzel a motívummal. Amikor rájuk nehezedik a felelősség és a realitás súlya, bizony menekülnének. Az Istennel való ilyen mély találkozás, és az az út, amíg megértjük mi is történt „levesz minket a lábunkról”. Ezért Istennek talpra kell állítani, fel kell tarisznyázni, útra kell indítania.

„Emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled!” – így kezdi az Úristen. Itt az „emberfia” nem az a nagybetűs – aki felvállalta értünk az emberré létet és elhozta azt, amit csak istenként tudott megcselekedni. Ebben a beszélgetésben az „emberfia” arra utal, hogy bizony nem az a kiválasztás mércéje, hogy a küldött, a próféta, az őrálló bárkinél nagyobb és több lenne. A nagy és a több a Küldő. A küldetés „sikere” rajta múlik. Ő ad lehetőséget, erőt bíztatást. Ezt jó nem elfelejteni küldetés közben egyikünknek sem: a Küldő elhívása minket is le tud venni a lábunkról, de Ő az, aki talpra is állít. A vele való mély lelki találkozás drámai. Ennek a drámaiságát érzékelteti mai igénk is.

Isten Szentlelke talpra állítja a prófétát, akiből hirtelen elszállt minden emberi tartás és erő. Isten szentségével találkozni ugyanis megsemmisítő. Isten helyreállító „talpra állító szeretet azonban szintén ott van ebben a történetben. Minden részlete át van itatva vele.

Ott van küldetés egészen konkrét voltában, a felkészítés konkrétságában, de leginkább abban, hogy a küldetésben mindig lehet számítani Istenre magára. Isten szereti prófétáját, még akkor is, ha nehéz sokszor fájdalmas helyzetekbe engedi bele őt – és IGEN, szereti népét is, a makacs, konok szívű engedetlen lázadókat. Nem akarja őket átengedni makacsságunk, keményszívűségük és lázadásuk végső következményeinek.

Mindent elkövet és elkövetett, hogy arról az útról, ami a végső pusztulásba vezet visszaterelje őket önmagához – mert ott az ÉLET.

A hűtlenség, amelyről Isten beszél nem csak egy régen élt nemzedék sajátja – a diagnózis: „Hűtlenek voltak hozzám ők is, őseik is egészen a mai napig”(Ez 2,3) ránk is igaz. De Isten személye és szándéka mit sem változott: „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.” 1 Timóteus 2,4

Egy küldött volt, aki a szabadítás küldetését tökéletesen betöltötte, Rá magára alapozzuk mi is életünket, és benne van a mi szolgálatunk áldásos voltának záloga. Maga Pál apostol, mikor küldetésének esszenciáját megfogalmazza, szintén Rá utal:  ⁵Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, ⁶aki váltságul adta magát mindenkiért és tanúságtételül a meghatározott időben. ⁷Ezért kaptam a küldetést, hogy hírnök és apostol legyek – igazat mondok, nem hazudom –, a pogányok tanítója hitre és igazságra. 1 Timóteus 2,5

A körülmények ritkán optimálisak, és az, ha a befogadó közeg valóban befogadó már elején, az szintén nagy áldás. Eggyé kell lenni az üzenettel. Erre utal az elhívásnak az a momentuma, amikor Ezékielnek meg kell ennie a tekercset az isteni szavával.

Nem idegen az eggyé lét metaforája. A nagy szenvedő próféta Jeremiás is így vall küldetéséről: „⁷Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél! Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki. ⁸Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy erőszak és elnyomás uralkodik. Az Úr igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap. ⁹Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” Jeremiás 20,7

Ha pedig a közelmúltból szeretnénk egy példát látni, felidézhetjük Olofsson Placid atya történetét, akit 2017-ben 100 évesen szólított haza az élet és halál Ura. Elképzelése életéről egészen más volt, mint ami aztán Isten kezében kiformálódott. A lázadás útját ő is megjárta, míg megértette hova szólítja a küldetés. 1946-ban szovjet katonai bíróság tíz év Gulágra ítélte koholt vádak alapján. Ott találta meg új hivatását: hogy tartsa a lelket a többi fogolyban. Rabtársainak, majd visszatérése után tanításával, előadásaival, könyveivel azóta is több ezer embernek adta vissza a hitet és az élni akarást. Így vallott erről: „Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom.” (Placid atya)

Amit több dolog mellett megérthetünk ma Ezékiel elhívásának történetéből összefoglalva a következő lehet.

Az Istenhez tartozásunk küldetést is jelent. Ezékiel neve azt jelenti: „Isten erős”, „Isten megerősít”. Nem véletlenül kapta ezt a nevet, hiszem, hogy nehéz helyzetekben számára ez a név hitvallássá lehetett. Úgy, ahogyan az a név amit mi kaptunk – „keresztények”, „Krisztus követői” – szintén hitvallássá lehet számunkra. Mert a körülmények változnak és közöttük mi magunk is. Vannak helyzetek, amelyekben úgy érezzük, „kihúzták alólunk a talajt”. Isten olyankor minket is megszólít, közelsége nem lehetőség, hanem tény: Emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled! 

Vannak olyan megéléseink, amikor konkrétan érthettük és tudhattuk, hol van őrállásunk helye. A mindennapokban pedig tudunk „helytállni” és nem „kidőlni” – ha engedjük, hogy Isten újra és újra beszéljen velünk.

A körülményeket gyakran nem tudjuk megváltoztatni, az emberek makacsságát sem, akikkel küzdelmeink vannak, talán épp lelki téren. De azt engedhetjük – és erre szabadok vagyunk – , hogy Isten legyőzze a mi kishitűségünket, makacs ragaszkodásainkat a magunk elképzeléseihez és terveihez, megrögzöttségeihez, bűneihez.

Aki Krisztust követi nem a körülményekre és emberekre figyel csak és kizárólag. Szabadok vagyunk a szolgálatra – a nehezített pályán is. Szabadok vagyunk az engedelmességre.

Ámen.

Imádkozzunk!

Uram Jézus Krisztus!

Add nekem annak a szabadságát, hogy engedjek Neked. Elengedve azokat a ragaszkodásokat, amelyek nem szolgálják a küldetést, amire elhívtál! Köszönöm, hogy nálad van az erő, a nagy feladatokhoz és az apróságokhoz is. Sokszor keveredik össze ez a kettő. Jelentéktelen helyzeteket engedek naggyá és rémisztővé válni, és jelentéktelennek látok nagyon is fontos dolgokat. Rád szorulok Uram – mindenben. Erősíts meg az úton, amire rendeltél és adj nekem tisztánlátást. Hogy újra és újra – naponként talpra állva – indulhassak, Veled!

Ámen!