Verasztó Teodóra igehirdetése, 2020. 05. 03.
Zsid 11,13-19
„Hitben haltak meg ezek mind, anélkül hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. Mert akik így beszélnek, jelét adják annak, hogy hazát keresnek. És ha arra a hazára gondoltak volna, amelyből kijöttek, lett volna alkalmuk visszatérni. Így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli az Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített. Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéreteket kapta, akinek megmondatott: Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni. Azt tartotta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett.” (Zsid 11,13-19)
Jubilate vasárnapja van, az öröm vasárnapja. A mai igék azt az örömöt sugározzák felénk, hogy feltámadt, győztes, élő Urunk van, aki által a szomorúság örömre fordul. Bár vannak nehéz szakaszok életünkben, földi vándorutunkon van részünk szenvedésben, fájdalomban, próbatételekben, de örömre fordul a szomorúság. Erről van szó az oltári igében. A vajúdáshoz, szüléshez hasonlítja a szenvedéseket, amely nem értelmetlen, hanem célja van, hiszen ebből új élet születik. Fontos, hogy így tekintsünk a próbatételekre életünkben. Erre tanít minket Ábrahám története is.
Ábrahám elindult Isten szavára, anélkül, hogy tudta volna, hova megy. Ez az Isten iránti feltétlen bizalom végighúzódik egész életén, és különösképpen kidomborodik Izsák feláldozásának történetében. Ábrahám hite lehetőséget ad arra, hogy ez alapján mi is elgondolkozzunk hitünkről. Milyen is az ábrahámi hit? Mik jellemzik Ábrahám hitét? Mit is jelent valójában hinni? Ábrahám története nagyon is alkalmas erre, hogy végiggondoljuk ezeket a kérdéseket.
Ábrahámot a Biblia a hívők atyjának nevezi. Ezért Ábrahám életének a története nemcsak egy Ábrahám nevű régen élt ember története, hanem a hívő embernek, a mindenkori hívő embernek a története. Ábrahámban minden hívő ember önmagára ismerhet. Ahogyan vele bánik Isten, ahogyan ő viszonyul az Úrhoz, ahogyan ő engedelmeskedik vagy elbukik, ahogyan őt próbára teszi Isten és megáldja, igazán olyan példa, amiben lépten-nyomon azt látjuk, hogy itt rólunk van szó!
Ábrahám abban példa, hogy hitt Isten vezetésében. Elhagyott otthont, hazát és elindult az ismeretlen jövő felé azzal a bizonyossággal, hogy aki az ígéretet tette, be is teljesíti azt. Az ígérethez ragaszkodni és amellett állhatatosan, kitartani nehéz feladat: De ő nem az akadályokra és nehézségekre tekintett, hanem Isten hatalmára. Bízott Isten végtelen hatalmában, feltámasztó hatalmában. Ez az igeszakasz betekintést enged abba, mit gondolt, mit érzett Ábrahám a legnagyobb próbatételnél, amikor elindult, hogy Isten szavára feláldozza Izsákot. Ez Mózes első könyvének leírásából nem derül ki, de itt igen, hogy Ábrahám reménykedett isteni közbeavatkozásban, illetve abban, hogy Istennek semmi sem lehetetlen, és akár a halálból is vissza tudja adni neki fiát. Ábrahám szilárdan hitte, hogy Isten ígéreteinek beteljesülését a halál sem akadályozhatja meg, hiszen Ő Ura életnek és halálnak is.
Ezt már megtapasztalta Ábrahám Izsák születésénél. Megtapasztalta, hogy egy szinte elhalt testből is új életet támaszthat Isten. „Hűnek tartotta azt, aki az ígéretet tette. Ezért attól az egytől, méghozzá egy szinte már elhalttól származtak olyan sokan, mint az ég csillagai és mint a tenger partján a föveny amely megszámlálhatatlan.” (Zsid 11,11-12)
Ábrahám hitt Isten életet adó és feltámasztó hatalmában. A Római levél 4. fejezetében Pál apostol nagyon szépen kifejti az emberi tehetetlenség és az Isten hatalma közti ellentétet, valamint nagyon sokat mond Ábrahám hitéről: „Mert hitte, hogy Isten megeleveníti a holtakat, és létre hívja a nem létezőket. Reménység ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, ahogyan megmondatott: Ennyi lesz a te magod! Mert hitében nem gyengült meg, amikor arra gondolt, hogy százesztendős lévén, elhalt már saját teste, és Sára méhe is elhalt. Isten ígéretét sem vonta kétségbe hitetlenül, sőt megerősödött a hitben dicsőséget adva az Istennek, és teljesen bizonyos volt afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni.” ( Róm 4,17-21)
Ebből az igeszakaszból sok mindent megtudhatunk Ábrahám hitéről. Először is azt, hogy Ábrahám annak az Istennek hitt, aki megeleveníti a holtakat. Mit is jelent ez? Magára nézett, és azt mondta: nincs reménység, a testem már elhalt, Sára méhe is elhalt, de Isten a holtakat megeleveníti. Ez azért fontos a számunkra, mert akik hitben járnak, azok életében most is így munkálkodik Isten. Először elvisz odáig, hogy teljesen alkalmatlannak, halottnak lássuk magunkat, mert valóban ilyenek is vagyunk. Nem telik tőlünk semmi jó. Ezért senki másban ne bízzunk, csak Istenben! Abban az Istenben, aki a halott életünket megeleveníti. Addig Isten nem ad győzelmet, győzelmes hívő életet, amíg el nem visz a magunk halálba adásáig. Ezért visz Isten sokszor nehéz utakon és csalódásokon át, hogy érezzük: teljesen alkalmatlanok, halottak vagyunk. Képtelen az ember önmagában minden jóra, nem tud véghezvinni semmit, ami Istennek tetszik. Isten olyan színtéren szeret dolgozni, ahol halál van, hogy annál nagyobb legyen dicsőséges munkája. Amikor eljutunk odáig, hogy alkalmatlanok és halottak vagyunk, akkor értjük meg, hogy milyen a feltámadt Jézus életereje bennünk. Akkor tud a feltámadt Jézus munkálkodni az életünkben.
Vajon eljutunk-e idáig? Tudunk-e bízni Istenben, a körülményeinken túl, a halálon túl is?
Mi sokszor úgy vagyunk, hogy elvileg elismerjük Isten hatalmát, de életünkben, döntéseinkben nem támaszkodunk ígéreteire, nem követjük Őt, nem járunk hitben, nélküle akarjuk megoldani problémáinkat. Intellektualizálódott a hitünk, többnyire értelmi tevékenységgé vált, pedig fontos a követés, a bizalom, a ráhagyatkozás. Hol van a hit bátorsága, ugrása? Követjük-e Őt életünk nagy döntéseiben? Isten a mi számunkra is kijelöl utat, az a kérdés, követjük-e. Fontos, hogy kövessük Jézust, engedelmeskedjünk neki, akkor is, ha nem értjük. Bízzunk benne. Hitben járjunk.
„A hit annyit jelent: nem nézek vissza arra, amit el kell engednem. Hinni annyit tesz: készséggel leszek idegen ebben a világban. A hit azt jelenti: örvendező reménységgel látom, ahogy Isten városa megnyílik előttem.” (Adolf Schlatter (1852-1938) német teológus, egyetemi tanár)
Most még úton vagyunk a cél felé, de fontos, hogy zord körülmények között is tartsuk meg az útirányt. Ha a hosszú úton megfáradunk a hitben, erőt kaphatunk Istentől, aki szeret minket annyira, hogy feláldozta értünk a Fiát. Az Ő áldozata árán lehet örök életünk, előre tekinthetünk erre a célra a hosszú, próbás vándorúton. Tudhatjuk azt, hogy egyszer minden szomorúságunk örökre fordul. Örülhetünk annak, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem Jézus velünk vándorol túl a sír sötét éjjelén is.