Turi Krisztina igehirdetése, 2020. 06. 14.

Kedves Tesvérek!
Szeretettel küldöm az igehirdetést – ami műfaját tekintve most inkább meditáció.
Áldott hétvégét és majd áldott vasárnapot kívánok a gyülekezet minden tagjának!
Turi Krisztina

Szentháromság ünnepe utáni első vasárnap

2020. június 14.

 1Ezt mondta nekem: Emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled! 2Miközben beszélt, lélek áradt belém, talpra állított, én pedig hallottam, hogy beszél hozzám.
3Ezt mondta nekem: Emberfia, elküldelek téged Izráel fiaihoz, a lázadó néphez, amely fellázadt ellenem. Hűtlenek voltak hozzám ők is, őseik is egészen a mai napig. 4A makacs és konok szívű fiakhoz küldelek. Mondd nekik: Így szól az én Uram, az ÚR!… 5Akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele – hiszen engedetlen nép ez –, majd megtudják, hogy próféta volt közöttük.
6Te pedig, emberfia, ne félj tőlük, beszédüktől se félj! Ha csalán és tövis szurkál is téged, ha skorpiók közt ülsz is, akkor se félj beszédüktől, ne rettegj tőlük, hiszen engedetlen nép ez. 7Hirdesd nekik az én igéimet, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele; hiszen engedetlen nép ez!
8Te pedig, emberfia, hallgasd meg, amit mondok neked! Ne légy engedetlen, mint ez az engedetlen nép! Nyisd ki a szád, és edd meg, amit adok neked! 9Láttam, hogy egy kéz nyúlt felém, és egy irattekercs volt benne. 10Kiterítette előttem, és az tele volt írva mindkét oldalán. Siratóének, sóhaj meg jajszó volt ráírva.

Ezékiel 2,1-10

Keresztény gyülekezet, szeretett testvérek a Jézus Krisztusban!

Elhívás, küldetés, szolgálat…súlyos szavak és valamiféle pátosz is körül lengi őket, ha mások elhívásáról küldetéséről, szolgálatáról gondolkodunk. De vajon nem Istentől rendelt szolgálati helyen vagyunk-e mi magunk is őrállók a magunk helyén. Ezékiel azt a szolgálatot kapta, hogy a fogságba hurcolt néphez szóljon. Azokhoz, akikről Isten maga mondja ki, hogy engedetlenségük sodorta őket abba a helyzetbe, amit ott és akkor talán értetlenül, lázadva vagy rezignáltan hordoznak el.

Isten nem pátoszos, amikor elküldi az övéit. Úgy is érezhetjük, hogy valami lehetetlen küldetésbe kerül az őrálló, a próféta – és ez valóban így igaz. Pusztán az „embert” tekintve ez a valóság. A feladat nagy, a kudarc lehetősége ott van mindig és minden szolga látja saját kicsinységét, alkalmatlanságát, törékenységét. Végső soron lázad is.

Több prófétánál, Isten által kijelölt vezetőnél találkozunk ezzel a motívummal. Amikor rájuk nehezedik a felelősség és a realitás súlya, bizony menekülnének. Az Istennel való ilyen mély találkozás, és az az út, amíg megértjük mi is történt „levesz minket a lábunkról”. Ezért Istennek talpra kell állítani, fel kell tarisznyázni, útra kell indítania.

„Emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled!” – így kezdi az Úristen. Itt az „emberfia” nem az a nagybetűs – aki felvállalta értünk az emberré létet és elhozta azt, amit csak istenként tudott megcselekedni. Ebben a beszélgetésben az „emberfia” arra utal, hogy bizony nem az a kiválasztás mércéje, hogy a küldött, a próféta, az őrálló bárkinél nagyobb és több lenne. A nagy és a több a Küldő. A küldetés „sikere” rajta múlik. Ő ad lehetőséget, erőt bíztatást. Ezt jó nem elfelejteni küldetés közben egyikünknek sem: a Küldő elhívása minket is le tud venni a lábunkról, de Ő az, aki talpra is állít. A vele való mély lelki találkozás drámai. Ennek a drámaiságát érzékelteti mai igénk is.

Isten Szentlelke talpra állítja a prófétát, akiből hirtelen elszállt minden emberi tartás és erő. Isten szentségével találkozni ugyanis megsemmisítő. Isten helyreállító „talpra állító szeretet azonban szintén ott van ebben a történetben. Minden részlete át van itatva vele.

Ott van küldetés egészen konkrét voltában, a felkészítés konkrétságában, de leginkább abban, hogy a küldetésben mindig lehet számítani Istenre magára. Isten szereti prófétáját, még akkor is, ha nehéz sokszor fájdalmas helyzetekbe engedi bele őt – és IGEN, szereti népét is, a makacs, konok szívű engedetlen lázadókat. Nem akarja őket átengedni makacsságunk, keményszívűségük és lázadásuk végső következményeinek.

Mindent elkövet és elkövetett, hogy arról az útról, ami a végső pusztulásba vezet visszaterelje őket önmagához – mert ott az ÉLET.

A hűtlenség, amelyről Isten beszél nem csak egy régen élt nemzedék sajátja – a diagnózis: „Hűtlenek voltak hozzám ők is, őseik is egészen a mai napig”(Ez 2,3) ránk is igaz. De Isten személye és szándéka mit sem változott: „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.” 1 Timóteus 2,4

Egy küldött volt, aki a szabadítás küldetését tökéletesen betöltötte, Rá magára alapozzuk mi is életünket, és benne van a mi szolgálatunk áldásos voltának záloga. Maga Pál apostol, mikor küldetésének esszenciáját megfogalmazza, szintén Rá utal:  5Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus6aki váltságul adta magát mindenkiért és tanúságtételül a meghatározott időben. 7Ezért kaptam a küldetést, hogy hírnök és apostol legyek – igazat mondok, nem hazudom –, a pogányok tanítója hitre és igazságra. 1 Timóteus 2,5

A körülmények ritkán optimálisak, és az, ha a befogadó közeg valóban befogadó már elején, az szintén nagy áldás. Eggyé kell lenni az üzenettel. Erre utal az elhívásnak az a momentuma, amikor Ezékielnek meg kell ennie a tekercset az isteni szavával.

Nem idegen az eggyé lét metaforája. A nagy szenvedő próféta Jeremiás is így vall küldetéséről: „7Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél! Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki. 8Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy erőszak és elnyomás uralkodik. Az Úr igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap. 9Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” Jeremiás 20,7

Ha pedig a közelmúltból szeretnénk egy példát látni, felidézhetjük Olofsson Placid atya történetét, akit 2017-ben 100 évesen szólított haza az élet és halál Ura. Elképzelése életéről egészen más volt, mint ami aztán Isten kezében kiformálódott. A lázadás útját ő is megjárta, míg megértette hova szólítja a küldetés. 1946-ban szovjet katonai bíróság tíz év Gulágra ítélte koholt vádak alapján. Ott találta meg új hivatását: hogy tartsa a lelket a többi fogolyban. Rabtársainak, majd visszatérése után tanításával, előadásaival, könyveivel azóta is több ezer embernek adta vissza a hitet és az élni akarást. Így vallott erről: „Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom.” (Placid atya)

 

Amit több dolog mellett megérthetünk ma Ezékiel elhívásának történetéből összefoglalva a következő lehet.

Az Istenhez tartozásunk küldetést is jelent. Ezékiel neve azt jelenti: „Isten erős”, „Isten megerősít”. Nem véletlenül kapta ezt a nevet, hiszem, hogy nehéz helyzetekben számára ez a név hitvallássá lehetett. Úgy, ahogyan az a név amit mi kaptunk – „keresztények”, „Krisztus követői” – szintén hitvallássá lehet számunkra. Mert a körülmények változnak és közöttük mi magunk is. Vannak helyzetek, amelyekben úgy érezzük, „kihúzták alólunk a talajt”. Isten olyankor minket is megszólít, közelsége nem lehetőség, hanem tény: Emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled! 

Vannak olyan megéléseink, amikor konkrétan érthettük és tudhattuk, hol van őrállásunk helye. A mindennapokban pedig tudunk „helytállni” és nem „kidőlni” – ha engedjük, hogy Isten újra és újra beszéljen velünk.

A körülményeket gyakran nem tudjuk megváltoztatni, az emberek makacsságát sem, akikkel küzdelmeink vannak, talán épp lelki téren. De azt engedhetjük – és erre szabadok vagyunk – , hogy Isten legyőzze a mi kishitűségünket, makacs ragaszkodásainkat a magunk elképzeléseihez és terveihez, megrögzöttségeihez, bűneihez.

Aki Krisztust követi nem a körülményekre és emberekre figyel csak és kizárólag. Szabadok vagyunk a szolgálatra – a nehezített pályán is. Szabadok vagyunk az engedelmességre.

Ámen.

 

Imádkozzunk!

Uram Jézus Krisztus!

Add nekem annak a szabadságát, hogy engedjek Neked. Elengedve azokat a ragaszkodásokat, amelyek nem szolgálják a küldetést, amire elhívtál! Köszönöm, hogy nálad van az erő, a nagy feladatokhoz és az apróságokhoz is. Sokszor keveredik össze ez a kettő. Jelentéktelen helyzeteket engedek naggyá és rémisztővé válni, és jelentéktelennek látok nagyon is fontos dolgokat. Rád szorulok Uram – mindenben. Erősíts meg az úton, amire rendeltél és adj nekem tisztánlátást. Hogy újra és újra – naponként talpra állva – indulhassak, Veled!

Ámen!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük