Gazsóné Verasztó Teodóra igehirdetése, 2026. július 5.

Ábrahám (Abrám) elhívatása

„Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége. Abrám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki, és Lót is vele ment.” (1Móz 12,1-4a)

Az emberek többsége szereti előre tudni, mi vár rá. Mert fontos számunkra a biztonságérzet, az előrelátás, a kiszámíthatóság, a stabilitás. Amennyire lehetséges, próbálunk előre tervezni. Ha elutazunk valahová, tájékozódunk, megnézzük az útvonalat. Ha házat építünk, tervrajzot készítünk. Ha munkahelyet váltunk, próbálunk tájékozódni, milyen az új hely, mire számíthatunk, latolgatjuk, érdemes-e váltani.

Olykor nehéz elindulni. Pedig az élet ezt hozza magával. Vannak új életszakaszok, határhelyzetek, amikor valami új kezdődik, új feladat, új fejezet. Nem könnyű megtenni az első lépéseket, gyakran kapaszkodunk a múltba, a biztonságot jelentő dolgokba, nem könnyű elindulni, kimozdulni a komfortzónánkból.

Pedig Isten ennél nem kevesebbet kért Ábrahámtól. Ott kellett hagynia mindent, ami biztonságot jelentett, és elindulni az ismeretlen idegenbe.

Mit is jelentett Ábrahám számára Isten hívása? Hogyan lehet megbirkózni a bizonytalansággal egy új kezdetnél? Hogyan reagálunk, ha hirtelen változás következik be az életünkben?

Ábrahámnak a biztonság fontos támaszairól kellett lemondania: szülőföld, rokonság, atyai ház. Az ókorban nem létezett szociális védőháló. Az egyén csak a vérrokonaira támaszkodhatott, akik kötelesek voltak őt segíteni. A családi kötelék jelentette az identitást és a biztonságot. Abrám elindulásával kiszakad ebből a biztonságos közegből és magára marad. Az otthonul szolgáló föld, a rokoni kötelék és az atyai ház egyre szűkülő köreinek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen az ókor embere számára – de különösen is egy gyermektelen felnőttnek – ez a háttér jelentette az élethez való kapcsolódást, a földi lét látható keretét. Ábrahám egzisztenciája és biztonsága is veszélybe került. „Menj el”, ez az isteni parancs nemcsak pusztán költözésre és helyváltoztatásra vonatkozik, hanem gyökértelenítésre. Isten hívását hallva Ábrahám otthagyta a civilizált világot, és vándorolni kezdett a pusztában. Ahol Ábrahámnak is keményen meg kellett küzdenie az életben maradásért. Hontalanná, védtelenné vált, egyedül Istenre támaszkodhatott.

Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából! – mondja Isten Ábrahámnak. Talán így is fordíthatjuk az eredeti héber mondatot: Menj el, és vissza se nézz! Hiszen Ábrahámnak el kell szakadnia nem csak megszokott környezetétől, hanem mindattól, ami eddig biztonságot és támaszt nyújtott neki. Ábrahám pedig elindul. Nem alkudozik, nem kér bizonyítékokat és biztosítékokat. Elindul az ismeretlen jövőbe, s nem néz vissza. Pedig valószínűleg már nem várt sok újat az életében. Az ő korában – a következő versek szerint 75 éves volt, mindenesetre nem fiatalember – nem akart új lehetőségeket és helyeket kipróbálni, nem a kalandvágy hajtotta. Felesége meddő volt, nem szőttek nagy terveket a jövőről. Isten hívása új fejezetet nyitott az életében. Most minden megváltozik, most mindent elölről kell kezdenie. Ábrahám elindul az ismeretlen helyre és az ismeretlen jövőbe. Nem kapott térképet, iránytűt, nem volt gps, útvonaltervező. Sok kérdés nyitva maradt.

Azonban a leírás szűkszavúsága kifejezi az engedelmességet, a bizalmat. Semmi kérdés, semmi ellenvetés. Szinte hiányérzetünk támad, hogy Ábrahám nem tesz fel kérdéseket. Hová? Meddig? Miért? Hiányosnak tűnik, mégis, így teljes a történet, hogy Isten szólt, és elég volt az Ő szava, minden magyarázat nélkül. Mert szavának sodró ereje van, amelynek hatására Ábrahám elindult. Ahogy a Zsid 11,8 kifejezi: „Ábrahám elindult, nem tudva, hova megy”.

Itt jelenik meg a hit ugrása, amely a racionális bizonyosságon túli, radikális döntés. Személyes elköteleződés Isten mellett. A racionalitással szemben Isten melletti döntés, mint Péter halfogása. Ugyanaz az engedelmesség jelenik meg: „de a te szavadra mégis….”. Ábrahám példája szembesít minket annak az útnak a vállalására, amelyben egyszerre kell elengedni a múlt biztonságot jelentő kötelékeit és indulni a hit merészségével a fel sem fogható jövő felé.

A hit útján el kell engedni a kapaszkodókat, és Isten ígéreteibe kapaszkodni. Hinni annyit jelent, mint útra kelni. Minket is hív Isten, minket is megszólít. Ugyanaz a hang szólal meg, amely egykor megszólította Ábrahámot, és amely elhívta a tanítványokat: „Kövess engem!” Jézus minket is megszólít, hogy ne a megszokott dolgokban keressük a biztonságot, hanem Őbenne.

Ismerjük azt az egyszerű játékot, amikor bekötjük a szemünket és valakinek a hangjára hagyatkozva tájékozódunk egy szobában. Ha komolyan vesszük embert próbáló a játék egy kis helyiségben is, de a széles világban komoly erőfeszítést igényel. Vajon tudunk-e Isten hangjára hagyatkozni, hogy Ő vezessen?

Vajon felismerjük-e, mire hívott el minket Isten? Talán egy új szolgálatra, egy új feladatra, esetleg arra, hogy induljunk el a megbocsátás útján. Ebben ott kell, hogy legyen a hit bátorsága, az Istenben való bizalom. Ez a hit lényegi eleme. A saját komfortzónánkból való kilépés, mint a hit fontos mozzanata kerül elénk Ábrahám és Péter példáján keresztül. A hit nem egyszerűen a már átélt élmények és megismert gondolatok körbejárása, hanem az ismeretlen felé indulás nyitottsága. A hit kihívása az Istentől függés bátorsága, követés. „Egyedül a követést parancsoló Jézus Krisztus tudja, hová vezet az út. Mi viszont tudjuk, hogy egészen biztosan, minden mértéket meghaladóan kegyelmes út lesz.” (Bonhoeffer 2008)

A hit nem azt jelenti, hogy mindent értünk. A hit azt jelenti, hogy bízunk abban, aki vezet. Péter ugyanazt az utat járja be, mint Ábrahám. Nem látja előre a jövőt, mégis engedelmeskedik Jézus szavának. Ábrahám elindul az ismeretlen földre, Péter otthagyja a biztos megélhetését. Mindketten azért indulnak el, mert bíznak abban, aki hívja őket. Isten ma is embereket hív. Nem mindenkit ugyanarra, de mindenkit arra, hogy Krisztust kövesse. És aki enged a hívásnak, az maga is áldássá válik mások számára. Ahol Krisztus szava megszólal, ott új utak nyílnak, új élet kezdődik, és Isten áldása mások felé is továbbárad. Áldás örököseivé és továbbadóivá tesz bennünket is. Ő adja, hogy így legyen! Ámen.