Megemlékezés Pilinszky János születésének 100. évfordulója alkalmából

Pilinszky János születésének 100. évfordulója alkalmából A Magyar Írószövetség Versima elnevezésű programjához kapcsolódva gyülekezetünk tagja, Pogány Tamás előadásában hallható a költő három verse.

Pilinszky János a XX. század jeles költője. Költészete sajátos lelkületről árulkodik, versei szakítanak a hagyományos versformákkal, kifejezései szikárak, mondatfűzése rendkívül tömör.

Immanens és transzcendens – sokszor talán nehezen érthető módon – egyszerre van jelen verseiben, ráadásul úgy, hogy a jelen képei szinte összefonódnak a kétezer éve történt krisztusi áldozatra utaló képekkel.

Pilinszky világlátását alapvetően határozzák meg a II. világháború borzalmai, a ravensbrücki haláltábor, személyes életében a magány, a kiszolgáltatottság és mindezek feloldása: a krisztusi váltságmű, a feltámadás csodája.

Az Egyenes labirintus esetében arra a középkori labirintus értelmezésre kell gondolnunk, ahol a labirintus nem az eltévedés kockázatát hordozó bizonytalan kimenetelű terepet jelentette, hanem egyetlen kijelölt útvonalat, amely egyfajta spirituális utazás révén a kiindulástól a végállomásig, a teremtő Istennel való találkozásig vezetett. Ez a labirintus, egymásba fonódó íveken haladva, hol közelebb, hol távolabb visz a beteljesülést jelentő Találkozástól. Az egyenes labirintus Pilinszky sajátos értelmezése. (Dobó György)

Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Pilinszky János: Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.