Veperdi Zoltán igehirdetése 2020. március 8.

† Böjtben a második vasárnap

Kol 1, 24-29

²⁴Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára, ²⁵amelynek én szolgája lettem az Istentől értetek kapott tisztségnél fogva, hogy teljesen érvényt szerezzek Isten igéjének, ²⁶a titoknak, amely századok és nemzedékek óta el volt rejtve, de amelyet most kinyilatkoztatott szentjeinek. ²⁷Velük akarta Isten megismertetni ennek a titoknak dicsőséges gazdagságát a nemzetek között. Ez a titok pedig nem más, mint a bennetek lévő Krisztus, a dicsőség reménye. ²⁸Mi őt hirdetjük, amikor minden embert intünk és tanítunk teljes bölcsességgel, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztusban. ²⁹Ezért fáradozom és küzdök az ő erejének segítségével, amely hatékonyan működik bennem.

Pesthidegkút, 2020. március 8.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Isten igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Böjtben a második vasárnapra az igehirdetés alapjául választott. Följegyezve találjuk Kol 1,24-29-ben, a következőképpen:

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Az elmúlt, tehát böjtben az első vasárnapon, Jézus Krisztusra, mint a sátán Legyőzőjére tekintettünk. Ma pedig, böjtben a második vasárnapon immár, Jézus Krisztus mint „Az Úr Szolgája áll előttünk”.

Eszünkbe juthatnak itt Ézsaiás próféta könyvéből, az úgynevezett „Ebe Jahve”, vagyis „Az Úr Szolgája” énekek. Csak egyet hadd idézzek, éspedig a 42. fejezet első verseit: „Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki, hűen hirdeti a törvényt. Nem alszik ki, és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön; tanítására várnak a szigetek”(Ézs 42,1-4).

S ugyanígy eszünkbe juthat a Filippi levél Krisztus himnusza is, amely ezt mondja Jézusról: „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére”(Fil 2,6-11).

S talán itt azt is érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy Jézus hogyan kezdte meg szolgálatát itt, a földön. Ezt mondta elsőként: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!”(Mt 4,17). Jézus tehát, az Úr, vagyis az Atyaisten Szolgája, azért jött, hogy Istenhez visszavezesse az eltévelyedett embert. Más szóval hitet, Isten iránti feltétlen bizalmat ébresszen a megkövéredett szívekben.

Megmutatja ezt az oltár előtt fölolvasott igénk is, Máté evangéliumából, a kánaáni asszony története. Jól emlékszünk a párbeszédre, amely Jézus és az asszony között zajlott. Jézus – számunkra eléggé érthetetlen módon – keményen elutasította az édesanyát, aki gyermeke gyógyulásáért esedezett. Viszont el kell gondolkoztasson minket Jézusnak az a szava, amellyel végül elbocsátotta őt: „Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod!”(Mt 15,28). Azt nyilván nem gondolhatjuk, hogy ennek az asszonynak a szíve rejtve volt Jézus előtt. S akkor csak arra gondolhatunk, hogy itt nem is az asszony, hanem a tanítványok hitének erősítéséről, gyarapításáról van szó. Hogy felismerjék: Isten szeretetéből és kegyelméből nincsen kizárva a pogány, vagyis a nem zsidó asszony, és egyetlen ember sem. Mert Isten minden egyes embert megszólít és hazavár!

Íme, ezek után, ha elkezdünk foglalkozni a Kolossé levélből előttünk lévő igeszakasszal, valamit mindjárt meg kell állapítanunk. Pál ugyan, egyes szám első személyben fogalmaz, tehát önmagáról ír, de amit leír, az mind Jézus Krisztusra is, az Úr Szolgájára is mutat.

A Kolosséban keletkezett gyülekezetről tudjuk, hogy nem Pál apostol alapította. Noha Pál többször is járt Kis-Ázsiában, Kolossé városába nem jutott el. Valószínűleg, a hosszabb idejű, efezusi tartózkodása alatt munkatársa, a Kolosséból származó Epafrász vitte az evangéliumot a városba, amelynek nyomán létrejött a gyülekezet. Pásztorolásukra, vélhetően már a római fogságból írta Pál ezt a levelet nekik, ami részben magyarázatot ad arra is, hogy az apostol miért ír a szenvedéseiről. Kezdetben a római fogság lényegében házi őrizet lehetett, ahol Pál fogadhatott látogatókat és írhatott leveleket. Ami arra mutat, hogy másfajta szenvedést is kell keresnünk.

Nos, a második Korinthusi levélben, ahol az álapostolok ellen, vagyis Krisztus hamis szolgái ellen szól, többek között ezeket írja: „Többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben. Zsidóktól ötször kaptam egy híján negyven botütést, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között”(2Kor 11,23-26).

Még hallani s fájdalmas ezt a fölsorolást, nem hogy átélni, végigszenvedni. S arról sem feledkezhetünk meg, hogy Pál Krisztus után 64-ben mártírhalált szenvedett Krisztusért és az evangéliumért. Amint Krisztus is életét adta értünk.

Jézus azt mondta, hogy „A tanítvány nem feljebb való mesterénél”(Lk 6,40). Ezt sokszor szoktuk is idézni. Ám ennek a kijelentésnek folytatása is van, hiszen Jézus ezt is hozzáfűzte: „De aki teljesen felkészült, az mind olyan lesz, mint a mestere”(Lk 6,40). Íme, a Kolossé levél előttünk lévő szakaszából is kiviláglik előttünk ennek a kijelentésnek az értelme: a tanítványoknak, Krisztus igaz szolgáinak, Jézus szenvedéseiből is részesedniük kell!

Jézus ezt is megmondta nekik előre. Máté evangéliumának végén, a huszonnegyedik fejezetben, ahol a világ végéről beszélt, a Mester, többek között, ezt mondta tanítványainak: „Akkor átadnak titeket kínvallatásra, megölnek benneteket, és gyűlöl titeket minden nép az én nevemért. Akkor sokan eltántorodnak, elárulják és meggyűlölik egymást. Sok hamis próféta támad, és sokakat megtévesztenek. Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, sokakban meghidegül a szeretet. De aki mindvégig kitart, az üdvözül”(Mt 24,9-13).

Sőt! Jézus külön Pálnak is előre kijelentette, amikor Anániást ezzel küldte el hozzá: „Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a népek, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért”(ApCsel 9,15-16).

Előttünk tehát a példa, a Mester, aki mindent elszenvedett értünk, és engedelmes volt a kereszthalálig.

Azt gondolom, ezek után senki nem lepődik meg azon, amikor az apostol azt írja a kolossébelieknek, hogy „Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek”(Kol 1,24). Mert aki egykor Saulként üldözte Krisztus követőit, örömmel veszi, amikor Krisztus jövendölései beteljesednek rajta. Akkor is, ha ez éppen a szenvedés. Mert Pál immár tudja, hogy ő jár a jó úton. A Krisztus útján, amely az örök életre visz. Tudja azt is, amit majd a következő fejezetben ír meg a kolossébelieknek: hogy Krisztus „Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára”(Kol 2,14). S nekünk immár szabad utunk van az Atyához!

Van itt még valami az igében, amiről feltétlenül szólnom kell. Pál azt írja, hogy: „Testemben betöltöm mindazt, ami Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az ő testéért, amely az egyház”(Kol 1,24). Ebből a megfogalmazásból – tévesen – lehetne arra is következtetni, hogy Krisztus műve, értünk való szolgálata, még valamiben hiányt szenved. Ez, természetesen, nem lehetséges, hiszen Krisztus megváltó műve tökéletes, egyszeri és megismételhetetlen. Ember ahhoz hozzátenni semmit nem tud! Pál, az egész Kolossé levélben azt hangsúlyozza, hogy Krisztus áldozata semmilyen kiegészítést nem igényel, és nem is tűr el! Valami másról lehet itt szó!

Talán az is lehet, hogy az apostol azt gondolja, hogy ő eleddig kevesebbet szenvedett, mint Krisztus. S ez igaz is abban a tekintetben, hogy az ő mártírhalála még hátravan. S a másik, a már elhangzottak alapján kézenfekvőnek tűnő magyarázat az, hogy a Krisztusról szóló tanúskodás (görögül: mártírium) a mindenkori tanítványok számára lemondással, illetve áldozattal jár.

S végül még igénk utolsó mondatára szeretnék figyelmet fordítani. Ez így hangzott: „Ezért fáradozom én is, és küzdök az ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem”(Kol 1,29).

Azzal nincs semmi nehézség, hogy Pál azért fáradozik, hogy minél több embert eljuttasson a Krisztus hitre. Hogy ők is üdvözüljenek. Az is rendben van, hogy Pál nem a saját erejéből munkálkodik. Hanem mindaz, amit elért, azt a benne és általa munkálkodó Krisztusnak tulajdonítja. A mindenkori igaz tanítványok alázata ez, hogy miközben ők csak haszontalan szolgák, az eredményt, növekedést Krisztus ereje adja.

S itt érkezünk el a kérdéshez: vajon nem szerénytelenség-e Pálnak ez az állítása, hogy Krisztus ereje hatalmasan működik benne? A görög szövegben a „dunami”(dünamisz) szerepel, amely jelenti azt, hogy erő, hatalom, de azt is, hogy csoda, és azt is, hogy hadsereg! S így már mindjárt más! Mert az igaz, hogy Isten Szentlelke csodálatosan munkálkodik. Pál apostol is seregnyi csodát hajtott végre, élt át. Feltámasztotta Eutikhoszt Troászban. Barnabással együtt Lisztrában meggyógyított egy sántát, Filippiben egy megszállott szolgálóleányt. Máltába vezető hajóút során megjövendölte, hogy senki sem fog elveszni, és ez beteljesedett. A parton azután Pált megmarta egy mérges kígyó, de ő lerázta a kezéről, és semmi baja nem esett.

Pál igazat mond tehát akkor, amikor az Isten ereje által bevégzett csodákról szól, mert végső soron nem önmagáról, hanem az Isten hatalmas erejéről tanúskodik!

Nos, „Az Úr Szolgája”, a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus, indul a kereszt felé. Mi pedig akkor cselekszünk a legjobban, ha követjük őt. Mert igaz, ez az út először a kereszthez vezet. De a vége az Isten országában van! Fel hát, Krisztus nyomdokában, az örök életre!

                                   †Ámen