Veperdi Zoltán igehirdetése, 2021. december 5.

Ádvent 2. vasárnap

Lk 13, 6-9

Pesthidegkút, 2021. december 5.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Ádvent második vasárnapjára az igehirdetés alapjául választott. Feljegyezve találjuk Lk 13,6-9-ben, a következőképpen:

Azután ezt a példázatot mondta: Egy embernek volt egy fügefája a szőlőjében, és kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de nem talált. Azt mondta a vincellérnek: Íme, három éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja a földet hiába? De az így válaszolt neki: Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki!”(Lk 13,6-9).

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Ádvent második vasárnapján Jézusnak egy példázata késztet minket gondolkodásra.

S legelőször azt vegyük észre, hogy példázatról van szó! A görög gondolkodás, közelebbről Arisztotelész szerint, a példázat nem más, mint két dolognak az egymás mellé helyezése, hogy az egyiket, amely az erkölcs vagy a vallás gondolatkörébe tartozik, azt a másikkal, a természet világából vagy a mindennapi életből vett példával világítsa meg.

Az Újszövetségben Jézus az Isten országáról szóló tanításaiban élt előszeretettel a példázat alkalmazásával, amellyel mondanivalóját közel tudta vinni a hallgatóihoz, mert a példázat tárgyát azok világából vette.

Azután azzal is számolnunk kell, hogy ha egy megtörtént eseményt emberek beszélnek el, akkor – s ez így természetes – mindenki a maga nézőpontja szerint fog fogalmazni. S lehet, hogy egymással ellentétes dolgok is elhangzanak.

Ám ha az Isten Fia mond egy példázatot, amit azért fogalmaz meg, hogy a tanítását érthetővé tegye az ember számára, akkor abban egyértelmű és kristálytiszta a mondanivaló.

A példázatunk megértéséhez az első lépés a szereplők meghatározása kell legyen. Az ember, aki a tulajdonos, akinek fügefája és szőlője volt, az maga Isten!

A szőlő, a szőlőskert pedig, Izrael. Ez az értelmezés megszólal már az Ószövetségben is, például a 80. Zsoltárban ezt olvashatjuk: „Egy szőlőtőt hoztál el Egyiptomból. Népeket űztél el, ezt meg elültetted. Helyét elegyengetted, gyökeret vert, és ellepte a földet(Zsolt 80,9-10).

A zsoltáros tehát Izraelt egy szőlőtőhöz hasonlítja, amelyet Isten telepített át Egyiptomból Kánaánba, hogy ott gyökeret verjen, és elterebélyesedjen.

Ézsaiás prófétát is fölhozhatjuk példaként, és tegyük is meg, mert példázatunkkal rokon gondolattal találkozunk! Ezt írja: „Szőlője volt kedvesemnek kövér hegyoldalon. Fölásta és megtisztította a kövektől, beültette nemes vesszővel… Várta, hogy jó szőlőt teremjen, de az vadszőlőt termett!(Ézs 5,1-2).

Majd néhány verssel alább, nyíltan is kimondja Ézsaiás: „A Seregek Urának szőlője: Izrael háza, és gyönyörű ültetvénye: Júda férfiai. Törvényességre várt, és lett önkényesség, igazságra várt, és lett kiáltó gazság!”(Ézs 5,7).

Szerepel ezután a példázatunkban egy fügefa, amelyet Izraelben gyakran ültettek a szőlő közé. A Királyok első könyve a Salamon uralkodása alatti béke bemutatására használja ezt a képet: „Júda és Izrael biztonságban lakott, mindenki a maga szőlője és fügefája alatt(1Kir 5,5). Nos, a példázatban a fügefa Izrael népét jelképezi.

Van még egy fontos szereplőnk, éspedig a vincellér! A vincellér rendesen a szőlő gondozásával, a szőlőmunkások felügyeletével megbízott személy. Kulcsszerepe van tehát abban, hogy legyen termés, legyen gazdag és jó szüret! Példázatunk vincellérje pedig nem más, mint maga az elbeszélő: Jézus!

Nézzük most már, mit is jelent a példázat! Istennek volt egy választott népe, Izrael. Vezette, gondozta, tanította azt, parancsolatok és próféták által. A nép azonban nem termett gyümölcsöt, az istenfélelem nem vert gyökeret benne. Nemhogy más népeket is Istenhez vezetett volna a példamutatása által, inkább maga is elfordult az Istentől. Ezért kimondatott felette az ítélet. Ám Jézusért, akinek a kezébe adta az Atya az ítéletet, Isten meghosszabbítja a kegyelem idejét, hogy még lehetőséget adjon a megtérésre!

Az új szövetség alapján, ezt a példázatot ki kell terjesztenünk Istennek Krisztusban kiválasztott népére, vagyis magunkra is! Mi is ítélet alatt vagyunk tehát, azonban nem ez a példázat mondanivalója. Hiszen az ádventi örömüzenet nem ébreszti, hanem éppen hogy kiűzi belőlünk a félelmet!

S hogy Lukácsnak sem az ítélettől való rettegés munkálása volt a célja, azt a következő tény is igazolja. Lukács nem sokkal Jeruzsálem pusztulása (Krisztus után 70.) után írja az evangéliumát. Ha tehát számára az ítélet lett volna hangsúlyos, akkor biztosan nem kerülte volna el szóba hozni ezt a tragédiát. Mégpedig azzal a tanulsággal, hogy íme, beteljesedett rajtatok az ígéret, lecsapott a fejsze, amit Keresztelő János prédikált. De – mint láttuk – egészen más hang szólal meg az igében, mégpedig a reménység hangja: „hátha terem jövőre”!

Két dolog is van ebben a példázatban amely a reménységet ébreszti bennünk, s ez már igazán illik az ádventi várakozásunkhoz. Az elsőre a következő dolgok mutatnak: a hatodik versben annak az igének, amit így olvastunk, hogy „kiment”, az eredeti görög igealakja ismételt cselekvést jelent. Tehát a gazda nem egyszer ment ki a szőlőjébe megnézni, van-e már termés, hanem többször is! Mondhatnánk „kijárt”, várva a termésre. A szöveg folytatása is ezt igazolja, mert a kert tulajdonosa is azt mondja: „Íme, három éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni(Lk 13,7).

Ezek pedig nem mást hirdetnek nekünk, mint az Isten hosszútűrését! Aki újra és újra, időt és alkalmat ad nekünk a megtérésre!

Lukács szerkesztésében ez a példázat akkor hangzik el, amikor Jézus földi élete vége felé közeledik. Követőivel Jeruzsálem felé halad, hogy beteljesítse küldetését. S ennek az útnak a végén megsiratja Jézus Jeruzsálemet, mert ahogyan Ő mondta: „Nem ismerted fel meglátogatásod idejét”. Vagyis nem ragadta meg a megtérésre neki felkínált alkalmat: az Isten országáról örömhírt hozót keresztre feszítette.

Ismeretes a magyarban egy közmondás: „Alkalom szüli a tolvajt”. S igencsak elszomorodhatunk, ha arra gondolunk, hogy a közmondások megtapasztalt igazságokat foglalnak mondatokba. Talán azt sem kell bizonygatnom, mennyire más lenne ez a világ, ha ez a közmondás így hangzana: „Alkalom szüli a keresztyént!” Ha mindenki felismerné az eléje tárt kegyelmet, és megtérne Istenhez. Még ma, amikor hangzik a hívó szó! Mert hiszen kimondatott az ítélet: azt a fát, amely nem terem gyümölcsöt, ki kell vágni! Ne foglalja el a földet hiába, ne vegye el a föld termőerejét más fától, amelyik hoz termést! Csak az ítélet végrehajtása késik, mert még tart az Isten kegyelme!

A másik dolog, ami a reménységet ébreszti bennünk, az, hogy van közbenjárónk! A vincellér így kéri az Urat: „Hagyd meg még ebben az évben(Lk 13,8).

S ebben az a csodálatos, hogy ez a kérés nincs meglapozva! Nem így mondja a vincellér: „Nézd, Uram, hogy pompáznak a fügefán a friss virágok, ebből már biztosan termés lesz”. Azt sem mondja, hogy „Észrevettem a minap rajta egy rügyet, várjunk kicsit, talán lesz az idén néhány szem füge”. Tehát magán a fügefán, a pozitív változásnak semmilyen jele nem mutatkozik, de a vincellér – Jézus – már esedezik értünk! Szeretetből kér számunkra kegyelmet az Atyánál.

S azt is meg kell látnunk, hogy a vincellér nem ölbe tett kézzel várja a termést, hanem fáradozik érte. Vállalja a nehéz fizikai munkát is, körülássa. És nem riad el a piszkos munkától sem, meg is trágyázza. Vagyis mindent megtesz azért, hogy legyen gyümölcs. S Jézus, még az életét is odaadta!

Íme, ez hát az a kettő, amelyekből ma a szívünket melengető reménysugár fakad: az Isten hosszútűrése és Jézus közbenjárása értünk!

De most immár hogyan tovább? A reménység már a miénk, de mit kell nekünk magunknak tennünk? Válaszul elmondok egy történetet: „Csukott kapu előtt áll valaki. Szeretne bejutni a házba, amely a kerítésen belül, beljebb a kertben van. Csenget. Észreveszi, hogy nem szól a csengő. Zörget, kiabál. Jár fel- s alá az utcán. Mit tegyen? Visszaforduljon? Odamegy még egyszer a kapuhoz. Ráteszi a kezét a kilincsre és alig nyomja le, máris kinyílik a kapu. Szégyenkezik ügyetlensége felett. Bent a házban elmondja, hogyan járt. „Igen” – feleli a háziasszony – „mi nyitottuk ki a máskor becsukott kaput, mert tudtuk, hogy jössz. Arra azonban nem gondoltunk, hogy nem próbálod kinyitni(Fébé naptár 1941).

A Jelenések könyvében azt mondja a Feltámadott: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be(Jel 3,8).

A mi dolgunk tehát felismerni az elénk táruló ajtót, és belépni rajta! S Ádventben jelesül ez nem jelenthet mást, mint hittel várni az Urat, szívünkbe zárni és cselekedni akaratát. Mert akkor, a szőlősgazda, a mi életünk fügefáján termést fog találni. S úgy nem az ítélet szava hangzik majd felettünk: „Vágd ki ezt a fát!”, hanem Isten átültet minket az élet vizének kiapadhatatlan forrása mellé! Ragyogja be most a mi ádventi várakozásunkat ez a szent reménység! Ámen

Imádkozzunk!

Hálát adunk neked, örök dicsőség Istene, hogy igéddel elhívtál országodba, és népeddé választottál minket. Add kegyelmedet, hogy hittel és szeretettel szolgáljunk a világban, és józan vigyázással készüljünk szeretett Fiad eljövetelére.

                                                                  Ámen

Énekek: 133 2 140 293

You may also like...