Veperdi Zoltán igehirdetése 2023. február 12.

†

Hatvanad vasárnap

Zsolt 95, 1-11

Fébé Anyaház, Modori u., 2023. február 12.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, melyet anyaszentegyházunk Hatvanad vasárnapra az igehirdetés alapjául választott. Feljegyezve találjuk Zsolt 95,1-11-ben, a következőképpen:

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Az egyházi esztendő előre haladásában, íme Hatvanad vasárnap köszöntött reánk. Böjtelő derekánál járunk tehát. Elmúlt Karácsony, a testté létel csodája, amikor Isten szeretete megjelent Jézus Krisztusban. Eltelt Vízkereszt is, amikor Isten dicsősége felragyogott a világban. Tekintetünk immár böjt és Húsvét felé fordul, hogy alázatos bűnbánattal készüljünk, és majd örömmel fogadjuk megváltásunk, a bűntől való szabadulásunk jó hírét!

Íme, ebben az összefüggésben, ezen a vasárnapon, a következő felszólítás kerül elénk: „Süketségből azt ige hallására!”

Nem nehéz belátnunk, hogy ez a felszólítás valójában egy hívás, mert Isten a süketségből az ige hallására hív minket. Süket az, aki az egyetlen igazán szükségeset, az Isten igéjét nem hallja meg.

S azt is érdemes felfedeznünk, hogy nem az ige meghallásáról van szó! Hiszen túl vagyunk már Karácsonyon és Vízkereszten, amikor meghallhattuk a Megváltó születésének és Isten dicsősége állandó jelenlétének jó hírét. Most már tehát arra van szükségünk, hogy a továbbiakban folyamatosan, más szóval egyfolytában, halljuk az Isten igéjét. Azért, hogy tisztában legyünk bűnös voltunkkal, és így mindennél jobban örüljünk megváltásunknak!

Emlékszünk, az oltári igénk a magvető példázata volt, Lukács evangéliumából. A magvető, amikor annak az ideje van, folyamatosan szórja a magot, évről évre. A mag pedig, ahogyan azt Jézus elmagyarázta tanítványainak: az Isten igéje. Ami azt jelenti, hogy az ige folyamatosan hirdettetik, az evangélium szüntelenül hallható!

Az Isten oldaláról tehát minden rendben van, szüntelenül hangzik a megtérésre hívó szó. A kérdés viszont az, hogy az ember hogyan felel a hívó szóra. A magvető példázata híven bemutatja, hogy sokféle válasz lehetséges. Számunkra csak a jó földbe esett mag lehet a példa, amelyről ezt mondta Jézus: „Ezek pedig azok, akik igaz és jó szívvel hallgatják az igét, meg is tartják, és termést hoznak állhatatossággal”(Lk 8,15).

Vegyük észre: itt sem csupán az ige meghallásáról van szó! Hanem az ige hallgatásáról! Az Isten szava iránti folyamatos odafigyelésről! Sőt! Jézus még tovább is megy ennél. Mert az igét nemcsak hallani kell, hanem megtartani is! Más szóval, cselekedni az Isten akaratát! Mert ez hoz termést, ez vezet el másokat is az ige hallgatására és megtartására! Nem véletlenül mondta Jézus a Hegyi Beszédeben: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát”(Mt 7,21).

S akkor megszólal a 95. zsoltár: „Jöjjetek, örvendezzünk az ÚR előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt!”(Zsolt 95,1).

A zsoltárok korát igen nehéz meghatározni. Az előttünk lévő, kilencvenötödik zsoltárról azt gondolják, hogy a babiloni fogság kezdetén, vagy az azt közvetlenül megelőző időkben született. S ez azért sok mindent elárul. Tudjuk, hogy Jeremiás próféta úgy tekintett a babiloni fogságra, hogy az Isten büntetése a nép bűnei miatt. Könyvének huszonötödik fejezetében ezt írja: „Azért ezt mondja a Seregek URa: Mivel nem hallgattatok az én igéimre, elhozatom észak valamennyi nemzetségét – így szól az ÚR – meg szolgámat, Nebukadneccart, Babilónia királyát. Rázúdítom erre az országra, lakóira és valamennyi szomszédos népre. Kiirtom őket, hogy megborzadva felszisszen, aki látja, mert örökre romhalmazzá teszem őket. Megszüntetem náluk a hangos, vidám örvendezést, a vőlegény és a menyasszony örömét, a malomzúgást és a mécsvilágot. Ez az ország szörnyű romhalmazzá lesz, és ezek a népek Babilónia királyának fognak szolgálni hetven esztendeig”(Jer 25,8-12).

Íme, ebben a helyzetben szólalt meg a zsoltárunk eképpen: „Jöjjetek, örvendezzünk az ÚR előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt!”(Zsolt 95,1).

Isten elé mindig oda lehet menni! Igaz, nyomorúságban, megpróbáltatásban, az ember hamarabb odatalál az Istenhez. S az ÚR előtt pedig mindig lehet örvendezni! A nehézségekben, a kísértésekben is. Mert Isten szabadító Isten. Izraelt is megváltotta a babiloni fogságból, amikor letelt a megígért hetven esztendő. És minket is megváltott a bűn szolgaságából és az örök halálból, Húsvétkor, amelyre immár előretekintünk, Jézus Krisztus áldozata árán! Méltó hát, hogy hálaadással járuljunk eléje, és énekszóval ujjongjunk előtte! – ahogyan zsoltárunk biztat minket.

Mert Isten mindenható. Igénk szép képekkel rajzolja meg Isten mindenhatóságát. Azt mondja: Ő a királyok Királya. A kezében vannak a föld mélységei és a hegyek ormai, hiszen szavával teremtette azokat. Övé a tenger is, mert az is Isten alkotása. Övé a szárazföld is, mert azt is Isten keze formálta. Mint a fazekas az agyagot.

S mielőtt a zsoltár bizonyságot tesz Isten mindenhatóságáról, és arról, hogy nincs más isten Jahvén kívül, akkor ismét megszólal a hívó szó: „Menjünk eléje hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval!”(Zsolt 95,2).

Az Isten előtti örvendezésnek még egy okát elmondja a zsoltár. Így fogalmaz: „Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, kezében levő nyáj vagyunk”(Zsolt 95,7).

A jó Pásztor, mindig szívet-lelket melengető képe ez. Isten szüntelenül úgy gondoskodik az övéiről, ahogyan kell! A sérültet bekötözi, az erőtlent megerősíti, az elveszettet megkeresi, az eltévedtet visszatereli, a kövérre és erősre is vigyáz!

Márpedig, ha Isten ilyen jó indulattal, szeretettel van irántunk, akkor magától értődően engedelmeskedünk a zsoltárunk következő felszólításának: „Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az ÚR előtt!”(Zsolt 95,6).

Az embernek ez az egyetlen helyes magatartása az Isten előtt! A Teremtő, aki szeretetből alkotta meg az embert, természetesen nem akarja a teremtményét megalázni. Csak azt várja tőle, hogy alázatosan álljon Istene elé, tudván, hogy Ő az alkotónk, aki nagyobb nálunk, s akinek engedelmességgel tartozunk. S nem utolsósorban Ő a mi Szabadítónk, Ő a mi Megváltónk! Akinek végtelen kegyelméért mi csak hálát adhatunk!

S itt érünk el igénk csúcspontjához, amely pontosan illik a mai mondanivalónkhoz: „Most, amikor halljátok szavát, ne keményítsétek meg szíveteket, mint Meríbánál, amikor Masszánál voltatok a pusztában, ahol megkísértettek engem őseitek, próbára tettek, bár látták tetteimet”(Zsolt 95,7-9).

A zsoltáros a pusztai vándorlás egy eseményére emlékezik itt. Izrael Refídimben ütött tábort, amely egy napi járóföldre (kb. 25 km) volt a Hórebtől, ahol a szövetségkötés történt. Ismét zúgolódni kezdtek Mózes ellen, mert nem volt víz. Kísértették az Urat, hogy jelenlétét azzal bizonyítsa meg, hogy vizet ad a szomjazóknak. Isten megtette: arra utasította Mózest, hogy a botjával üssön rá arra a sziklára, amelyen ott fog állni Isten.

Túl voltak már a Vörös tengeren való átkelésen; látták, hogy Márában a keserű víz édes lett; ették a fürjeket; összeszedték a mannát – s ez még mindig nem elég. Most a vízért lázadoztak!

A zsoltáros így emlékezik Isten büntetésére: „Negyven évig bosszankodtam arra a nemzedékre, és ezt mondtam: Tévelygő szívű ez a nép, nem ismeri útjaimat. Meg is esküdtem haragomban, hogy nem mehetnek be a nyugalom helyére!”(Zsolt 95,10-11).

Íme, nagy figyelmeztetés ez nekünk is! Mert mi, Istennek Jézus Krisztusban kiválasztott népe, már láttuk Isten szeretetét a názáreti Jézusban megjelenni. Láttuk Isten dicsőségét, és Isten nagy tetteit. Megismertük a megváltás nagy csodáját, Isten végtelen kegyelmét a feltámadott Krisztusban! Ugyan, milyen bizonyosságra várnánk még?

Halljuk meg a hívást, és engedelmeskedjünk a zsoltáros szavának: „Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az ÚR előtt!”(Zsolt 95,6).

Szükségünk van erre a biztatásra. Hiszen mai világunkban sok minden el akarja terelni a figyelmünket Isten igéjétől, hívó szavától. Nem más ez, mint az ősi kígyó mesterkedése, aki a hazugság atyja és embergyilkos kezdettől fogva! Ne hagyjuk magunkat, sem megtéveszteni, sem eltéríteni. Ragaszkodjunk az Isten útjaihoz, mindig hallgassunk szavára, igéjére, ha be akarunk menni a nyugalom helyére, az örök életbe!

Mert ez egyáltalán nem lehetetlen. Csak boruljunk le gyakran az Úr előtt. Hagyjuk, hogy szeretete átjárjon minket. Hagyjuk és kérjük, hogy Szentlelke erősítsen.

Van egy régi könyvem, az a címe: A gyermek vasárnapja. Budapesten adták ki 1937-ben. A belső címlapján ez áll: „A dán, finn, norvég és svéd gyermekirodalomból feldolgozták: Wolf Lajos ceglédi, Dedinszky Gyula kiskőrösi, Kiss György bényei lelkészek”. Ebben olvastam a következő történetet: „Egyszer egy tanító megkérdezte osztályában a gyermekeket, hogy mik szeretnének lenni legszívesebben. Egyik azt mondta, hogy tengerész. A másik, hogy katona. A harmadik mozdonyvezető szeretett volna lenni. Volt az osztályban egy igénytelen külsejű fiúcska, aki szerényen meghúzódva, csendesen, komoly arccal ült osztálytársai között. Legutoljára tőle is megkérdezte a tanítóbácsi: „No, hát te mi szeretnél lenni?” – „Én áldás szeretnék lenni” – felelte a kisfiú.” (I.m.: I. kötet 240. oldal)

Szeretett Testvérek! Mi is lehetünk áldás szeretteinknek, a mellettünk élőknek. Csak hallgassuk szüntelenül Isten igéjét, cselekedjük akaratát, s a termés biztosan nem fog elmaradni.

                                                                  †Ámen

Imádkozzunk:

Hálát adunk neked, üdvözítő Urunk, hogy pazarló bőséggel hinted igéd magvát szívünkbe, és fáradhatatlanul hívogatsz megtérésre. Kérünk, tégy minket bölccsé Szentlelked erejével, hogy ne csak hallgassuk beszédedet, hanem meg is cselekedjük.

                                                                  †Ámen

Énekek: 258 4 279 255