Veperdi Zoltán igehirdetése, 2021. március 28.

†

Virágvasárnap

Fil 2, 1-4

Pesthidegkút, 2021. március 28.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet Virágvasárnapra az igehirdetés alapjául választottam. Feljegyezve találjuk Fil 2,1-4-ben, a következőképpen:

„Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek. Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is”(Fil 2,1-4).

Keresztyén gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Virágvasárnap van. Kevés híján kétezer esztendeje (1988+33=2021) ezen a napon vonult be Jézus Krisztus Jeruzsálembe. S a közelgő Páskaünnepre, a templomhoz zarándokolt emberek, valódi uralkodóként hódoltak előtte e szavakkal: „Hozsánna! Áldott, aki jön az Úr nevében, Izráel Királya!!”(Jn 12,13).

„Bizonyságot tett mellette a sokaság, amely vele volt, amikor Lázárt kihívta a sírból, és feltámasztotta a halálból”(Jn 12,17). Még a farizeusok is így szóltak egymáshoz: „Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme, a világ őt követi!”(Jn 12,19). De a fényes bevonulás éppen a keresztút kezdete, még öt nap, és Jézus kimondhatta: „Elvégeztetett” – a megválás műve befejeződött.

S ezen a Virágvasárnapon Ágendánk Krisztust nem mint a meghódított fővárost diadalmasan elfoglaló uralkodót állítja elénk, hanem úgy, mint alázatos királyt. Ennek okán bevezetőül két dolgot azonnal világossá kell tennünk.

Először: Jézus Király! Mégpedig nem is csak így egyszerűen, hanem inkább eképpen: Jézus a Király! Pilátus előtt ő maga mondta: „Az én országom nem e világból való”(Jn 18,36). És mi, hitünk szerint valljuk is, hogy Neki adatott minden hatalom mennyen és földön.

Másodszor: Jézus alázatos. Nem sokkal Jeruzsálembe érkezése után Krisztus így szólt: „Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!”(Jn 12,27-28). Jézus tudta, hogy útja a Golgotára visz, mégis alázatos maradt mindvégig, a kereszthalálig.

Textusunk tehát, Pál apostolnak a filippibeliekhez írt leveléből való. Pál második missziói útján, Krisztus után 51-ben, Kis-Ázsiából érkezett Filippibe, az első európai állomására. A gyülekezet, amely az apostol munkássága nyomán jött létre, élő hitével sok örömet okozott alapítójának. Pál mindig hálaadással emlékezett meg róluk, s ezt a levélben így indokolta: „Mert közösséget vállaltatok velem az evangélium hirdetésében az első naptól fogva mind a mai napig”(Fil 1,5).

S a filippibeliek szeretetükről tettek bizonyságot akkor is, amikor pénzt küldtek az apostolnak, midőn Rómában fogságba esett. S ez szolgáltatta az alkalmat a levél megírására. Pál egyrészt megköszönte a gyülekezet áldozatkészségét. Másrészt alázatra intő, ám mégis örömteli soraival, visszaküldte Epafroditoszt, aki nemcsak a pénzt hozta Filippiből, hanem ott is kellett volna maradjon Rómában az apostol mellett, hogy szolgáljon neki.

„Semmit ne tegyetek önzésből”(Fil 2,3) – írta Pál a filippibelieknek a harmadik versben. Az önzés az egyik legrútabb emberi tulajdonság. S nem véletlen, hogy a Tízparancsolat közül mindazok, amelyek az emberrel kapcsolatosak, olyan bűnöket tiltanak, amelyek a gyökerében megtalálható az önzés. Ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj, ne kívánd, és így tovább.

Több mint négyszáz évvel ezelőtt, egy kevésbé ismert filozófus, Thomas Hobbes, azt tanította, hogy az ember, természeténél fogva, nem társas lény. Hiszen alapvető tulajdonsága a természetes önzés, amennyiben önmaga fenntartására törekszik. S ez, persze csak a másik rovására történhet: így az ember az ember farkasa – mondta.

Ezzel szemben, a már hírneves filozófus, Immanuel Kant, kétszáz esztendővel ezelőtt azt vallotta, hogy az ember csak akkor lehet ember, ha benne él az emberek közösségében. Mert például, ha valaki egyedül volna „ember” egy szigeten, akkor az embersége valójában semmit nem jelentene. Egy falánk ragadozó lenne csupán, a többi vadállat között. Az ember tehát igenis társas lény. Embersége akkor válik megélhetővé, ha beleállítja magát a közösségbe. Kant ezt bölcsen megfordítva így fogalmazza: „Foglaljuk bele a másik embert a saját világunkba!”

Vagyis magunkat alakítsuk úgy, hogy ne okozzunk a közösségnek megbotránkozást. Ennek az átalakulásnak két útját vázolta fel a XIX. századi filozófia. S az ember számára mindkettő megvalósíthatatlan.

Az egyik szerint, ha a keresztyénség teljesíti feladatát – azaz mindenki Krisztus etikája szerint viszonyul a felebaráthoz – akkor az egyház feleslegessé válik, szerepét az állam veszi át. A másik út szerint, ha az ember keresztyén, akkor minden külső kényszer nélkül cselekszi a jót, tehát nincs szükség államra. Maga Luther Márton is vallotta, hogy a keresztyéneknek nincs szüksége államra.

Legyünk figyelemmel azonban arra, hogy az állam itt nem egy körülhatárolt földrajzi terület, hanem történelmi szerepe szerint: a mindenkori uralkodó osztály erőszakszervezete az elnyomottak féken tartására. És minden társadalmi rendszerben vannak elnyomottak. De ezek legtöbbször magukat teszik azzá, vagy csupán annak mondják magukat, azon megfontolásból, hogy hátrányos helyzetükre való hivatkozással engedményeket csikarjanak ki az államtól. Mi azonban a filippibeliekkel együtt, semmit se tegyünk önzésből. Mert ahol önzés van, ott nincs szeretet, s ott nem Jézus a király!

„Alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál”(Fil 2,3) – folytatja gondolatmenetét Pál. A Thomas Hobbes-féle farkasembernek is számítania kell arra, hogy bizony a torkának ugrik a másik farkasember, a létfenntartásért folyó szakadatlan harcban. Kant egyik kortársa mondotta, hogy „Csak akkor lehetek boldog, ha körülöttem is boldog emberek vannak”. Mindez Jézus aranyszabályában fogalmazódik gyönyörűen egybe: „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük!”(Mt 7,12).

Az Újszövetségben az alázat, az ember alapmagatartása. Első rendben az Isten előtt. Ezt Pál apostol az első korinthusi levélben, egyetlen egyszerű kérdéssel egyértelművé tette mindenki számára, egyszer s mindenkorra: „Mid van, amit nem kaptál?”(1Kor 4,7).

S másodsorban, az alázat kell legyen az ember helyes magatartása a többi emberrel szemben is, amely alacsonyabb rendű szolgálat vállalására is kiterjedhet. Ezt tanította Jézus e szavakkal: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek”(Mt 11,29). És példát is mutatott rá Krisztus, amikor megmosta tanítványainak lábát (Jn 13,14).

A rosszul értelmezett alázat azonban, egy súlyos tévedéshez vezethet. Az, hogy a másik embert magamnál különbnek kell tartanom, az nem szabad, hogy végletekbe menő kisebbségi érzést váltson ki bennem. S az nem azt jelenti, hogy én hasznavehetetlen lettem. Sőt, éppen ellenkezőleg, ha alázatos vagyok, akkor vagyok igazán Krisztus szolgája, s ez a legtöbb, ami valaha is lehetek. Mi tehát, miként a filippibeliek, maradjunk mindenkor alázatosak, mert ahol alázat van, ott szeretet van és békesség, és ott Jézus a király!

A filippii gyülekezet is próbák, háborúságok között élt. Az üldözés, alapjában véve ítélet az üldözőre; és kegyelmi idő, „alkalom” az üldözöttre. Hiszen lehet-e annál nagyobb kegyelem, hogy ne csak higgyünk Jézus Krisztusban, hanem szenvedjünk is érte? Ezzel lesznek a filippibeliek részestársai az apostolnak ugyanabban a hitben és szenvedésben, egyszóval mártíromságban, amit maga Pál élt át közöttük, a gyülekezet első megszervezésénél.

De a külsőnél nagyobb veszély lehet a belső, ha a gyülekezet meghasonlik. Elvész az ellenálló képessége és bizonyságtevő ereje. Egymás vádolásában megromlik a felelősségérzetük. Ha nem nyújt a bizonyságtevőnek teljes támogatást az egész gyülekezet imádsága, együttérzése és készsége a szenvedésre, a próbaálló úgy értelmezi, hogy hátba támadják. Ezért Pál különös melegséggel kéri pásztoroltjait mindarra, ami becses és szent előttük: a Krisztusban való intésre, a szeretet vigasztalására, a lélekben való közösségre, a szív megragadó érzéseire – egyek legyenek. Egyet gondoljanak, együtt érezzenek, együtt cselekedjenek, ugyanaz az indulat legyen bennük. Ugyanaz a szeretet, amely Pál apostolban is megvolt, s amelyet Pál Jézustól kapott.

S hogy Krisztusban milyen szeretet volt, arról az apostol a textusunkat szorosan követő sorokban, szinte hitvallás szerűen, gyönyörű szavakkal így tesz bizonyságot: „Aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére”(Fil 2,6-11).

És Jézus ma is közénk akar jönni, hozzád és hozzám. Ezért ki-ki tárja ki saját világának kapuját, és hozsannázva várja az alázatos királyt: áldott, aki az Úr nevében jön!  †Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus! Méltó vagy arra, hogy minden térd meghajoljon előtted, mert uralkodásod szolgálat, és hatalmad a szeretet. Ébreszd fel szívünkben ugyanezt az indulatot, hogy egymást őszintén szeressük, és erről felismerjék, hogy tanítványaid vagyunk, és dicsőítsék érte a te szent nevedet.

                                                            †Ámen