Veperdi Zoltán igehirdetése 2021. szeptember 26.
†
Szentháromság után 17. vasárnap
Ef 4, 1-6
Farkasrét, 2021. szeptember 26.
Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen
Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet Szentháromság ünnepe után tizenhetedik vasárnapra, az igehirdetés alapjául választottam. Feljegyezve találjuk Ef 4,1-6-ban a következőképpen:
„Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett és mindenek által és mindenekben”(Ef 4,1-6).
Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim, az Úr Jézus Krisztusban! Pál apostol Rómából, az első fogságból intézte levelét az efezusiakhoz, a kolossébeliekhez írottal nagyjából egy időben, Krisztus után 61-62-ben. Efezus pompázó világváros volt, Ázsia római tartomány székhelye, korának legünnepeltebb pogány oltára. Artemisz istennőnek emelt temploma az ókor hét csodájának egyike volt. Fontos egyháztörténeti esemény is zajlott a városban, itt tartották a harmadik Egyetemes Zsinatot Krisztus után 431-ben.
Nos, Pál apostolnak nincsen könnyű dolga, hiszen egy vegyes népességű, s ebből adódóan sokféle vallású, a nagyváros minden kísértésének odavetett, s az új szellemi áramlatok által ostromlott, szüntelenül változó élettérben kell egy keresztyén közösséget megerősítenie, amely abban mindenképpen állandó, hogy a feje minden korban Krisztus!
Íme, először arra inti Pál az efezusiakat, hogy éljenek méltón ahhoz az elhíváshoz, amellyel elhívattak (Ef 4,1). Isten hívta el az apostol által megszólítottakat, és bennünket is, hogy Jézus Krisztus által az Ő gyermekei, s a világosság fiai legyünk.
Így írja ezt Pál levelének elején: Isten Krisztusban „Kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint,”(Ef 1,4-5).
S mi akkor járunk Isten elhívásához méltón, ha megtartjuk parancsolatait! Mert ezt a világ észre is veszi rajtunk, s csak akkor van életünk. Miként a sötét színpadon mozgó színész csak addig látható, csak addig van jelen, amíg benne van a rávetődő reflektorfényben. Játéka csak addig ad a többi embernek valamit, amíg a felülről jövő világosság visszatükröződik rajta. S mihelyt kilép a fényből, máris olyan, mintha ott sem lenne a színpadon. Elveszett!
A keresztyén emberről továbbsugárzó isteni fényességből négy sugárnyalábot, négy tulajdonságot sorol fel Pál. Ezek: az alázatosság, a szelídség, a türelem, és a szeretet. Jézus Krisztus valamennyit hibátlanul állította elénk.
Vegyük mindjárt az elsőt: az alázatosság az a magatartás, amelyben az ember függőségének és jelentéktelenségének tudata fejeződik ki. Ez a meghatározás tökéletesen kifejezi Isten gyermekeinek viszonyát a Teremtőhöz. Mi valamennyien, mindenestül az Ő kegyelmes akarata alatt vagyunk: Tőle kaptuk életünket, s így egyedül Ő veheti azt vissza. Ő gondoskodik rólunk, bőségesen ellát kérésünk nélkül is mindazon javakkal, amelyek itt a földi létben szükségesek számunkra. És csak az történhet meg velünk, amit Isten megenged. Ezért nekünk ugyanazzal az áhítatos szeretettel kell a Teremtőnkre tekintenünk, mint amellyel a csecsemő néz édesanyjára, amikor karjában fogva testéből táplálja. Ugyan ez a feltétel nélküli, gyermeki bizalom kell hevítse szívünket, amikor mennyei Atyánk jóságos kezéből ajándékait vesszük.
Súlyosan megtéveszti embertársait az, aki azt tanítja, hogy az ember autonóm, azaz képes önmaga sorsát meghatározni. Ez jóvátehetetlen tévedés, hiszen Istené a világ ma is. S ha valaki belátja, hogy teljesen Istentől függ, akkor megérti Isten hatalmasságát, hiszen Neki van hatalma mindezt végbe is vinni rajtunk. S a Teremtőre tekintve az ember csak jelentéktelennek mondhatja magát, s keresztyén mivoltunkban erről sohasem szabad megfeledkeznünk.
Másodszor a szelídséget említi az apostol. Szelíd az az ember, akiben nincs semmi erőszakosság, vadság, durvaság, nem támadó természetű. Sokak rossz szokása, hogyha megszólítják őket, akkor azonnal védekeznek, s a másik emberről eleve támadó szándékot tételeznek föl. Sajnos mellettük szól, hogy a világban elhatalmasodott az erőszak és a durvaság. Elszoktunk a szelídségtől, pedig az ember nem nélkülözheti azt. Főként abban az értelemben nem, amelyben most beszélünk róla, azaz mint Isten országának egy ismertető jegyéről.
Hiszen egyik legszebb énekünkben ezt énekeljük: „Szelíd szemed, Úr Jézus, Tekintsen rám, ha roskadok, Adjon békét, bocsánatot, Szelíd szemed, Úr Jézus”(EÉ 385/2). Egy szelíd, csöndes, jó szó, megbocsátó, meleg tekintet, hatalmas erőt tud adni, megerősíti a roskadozó térdeket és lankadó kezeket, különösen ha Jézustól való.
A harmadik tulajdonság a türelem, vagyis a kellemetlenségek panasz, illetve ellenszegülés nélküli elviselésének képessége. Ennek alkalmazására az embernek végtelen sok alkalma van, és sajnos a Gonosz itt igen nagy eredményeket tud felmutatni. Hiszen az élet szinte percről percre olyan helyzetekbe állít bennünket, amelyekben különösen nehéz türelmesnek maradni: a munkahelyen, a közlekedésben, de még otthon a családban is. És sajnos legtöbbször azokkal vagyunk a legtürelmetlenebbek, akik a legközelebb állnak a szívünkhöz. De az embernek nem csak a felebarátjával – s ma inkább erről szóljunk – hanem Istennel szemben is türelmesnek kell lennie, mégpedig kétféleképpen is!
Egyrészt Isten rendszerint nem azonnal teljesíti az imába foglalt kéréseinket. Mert ismeri a jövőt, és nálunk jobban tudja, hogy mikor mire van szükségünk. Egyetlen példát mondjunk csak: Izsák, mivel felesége, Rebeka meddő volt, húsz esztendőn át imádkozott, mígnem Isten ikrekkel ajándékozta meg őket, s megszületett Ézsau és Jákób.
Másrészt Isten – mint mondtuk – gondoskodik rólunk atyai szeretettel, de meg is fenyít, ha vétkeztünk ellene. S nekünk, bizony, a büntetést is el kell hordoznunk türelemmel. Akkor is, ha a miértjét csak utólag, esetleg évek múltán értjük meg. Bibliai példánk legyen ez esetben Jób, akinek egyetlen bűne az volt, hogy önmagát Isten előtt is feddhetetlennek hitte. Elvesztette először a vagyonát, majd a gyermekeit, de csak hálaadásra nyílt meg ajka: „Az ÚR adta, az ÚR vette el, áldott legyen az ÚR neve”(Jób 1,21). S amikor rosszindulatú fekélyek borították testét, akkor is így beszélt: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk”(Jób 2,10).
Van azonban a türelemnek egy másik vetülete is, s ez a másik nézet, a másik vélemény elviselése. Tudomásul vétele annak, hogy például, a másik felekezetnek is joga van létezni, hiszen az is bele tartozik Isten sokszínűnek teremtett világába. Nem véletlen, hogy II. Józsefnek 1781-ben kiadott parancsát, amelyben Magyarországon és az örökös tartományokban a protestánsoknak végre teljes vallásszabadságot biztosított, „Türelmi rendelet”-nek nevezik. A magyar protestantizmus – s ez szinte egyedülálló a világon – mindig sorozatos szabadságharcok árán volt kénytelen biztosítani a reformáció vívmányait, a katolikus Habsburg házzal szemben. Bocskai István (1604) református, Thököly Imre (1681) evangélikus, II. Rákóczi Ferenc maga katolikus ugyan, de a harcát támogató birtokos nemesség és polgárság zöme evangélikus volt. Az Ónodi országgyűlés évében, 1707-ben ült össze a Rózsahegyi Zsinat, amely egyházunk belső rendezéséhez fogott. Négy egyházkerület felállítását határozta el, és döntött az Ágenda bevezetéséről. Ám a szabadságharc bukása után a forradalminak minősített zsinat határozatait, a Rákóczi kor minden döntésével együtt törvénytelennek, és ezért semmisnek minősítették. Az 1848. márciusi országgyűlésen Kossuth Lajos, aki maga is buzgó evangélikus volt, javaslatot tett a felekezeti egyenlőség kimondására. S népünk utolsó, múlt századi szabadságharca, amely 1956-ban lángolt föl, az egyetemes vallásszabadságért is küzdött egy teljesen istentagadó elnyomással szemben.
S végül, a negyedik tulajdonság, amely a többit is mintegy magában foglalja, az a szeretet, vagyis az önzetlen jóakarat. Pálnál ékesebben nem szólhatunk róla, gondoljunk csak az első Korinthusi levél 13. fejezetére, amelyet a szeretet himnuszának szoktunk nevezni. Oltári igénkre emlékezve lássuk meg, hogy az is szeretet, ha nem magunkat toljuk előre, a főhelyre, hanem átengedjük azt a felebarátunknak. A Krisztusi szeretet pedig felül van minden emberi törvényen és farizeusi okoskodáson, gyógyít és csodát tesz szombaton is, mert Jézus mindenkor jót akar adni.
Ez a négy tulajdonság, tehát az alázatosság, a szelídség, a türelem, és a szeretet, együtt hozza létre azt a békességet, amely az egyetlen helyes kapcsolat az emberek között. Ezért az „én”-nek meg kell halnia, hogy Krisztusban megvalósuljon az a csodálatos egység, amely az egy „Test”, melyben Jézus a fő, s mi mindnyájan egymásnak tagjai vagyunk. S ez az egyetlen test a keresztyén egység alapja, mert csak egyetlen a Lélek, hiszen Szentlélek nélkül nincsen Egyház.
Elhívatásunk reménysége is ugyanaz, valamennyien egy cél felé igyekszünk. Egyetlen Urunk van, Krisztus, s csak egyetlen hit van: Jézus a Krisztus. S így a keresztség is egy, akár csecsemőkorban szolgáltatják ki, akár felnőtt korban. S mindezt összefoglalja, hogy egyetlen egy az igazi élő Isten, nincsen „más” isten. Mindennek Ő az Atyja, minden Tőle kap életet. Ő gondoskodik mindenről és Ő igazgat mindent, jelenlétével betölti az egész világot, színe elől senki sem vonhatja ki magát. Legyen hát övé a dicséret, dicsőség és a magasztalás, most és mindörökké. †Ámen
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk, aki egy örök Isten vagy, és egyetlen Megváltót adtál az egész emberiségnek: ne engedd, hogy a magunk útján járjunk, és a magunk igazával dicsekedjünk. Téríts minket magadhoz, hogy nálad egymásra találjunk, és egyek legyünk irgalmad dicsőítésében, az Úr Jézus Krisztus által.
†Ámen
Énekek: 265 10 446 312 11
