Veperdi Zoltán igehirdetése, 2024. január 14.

† Vízkereszt után 2. vasárnap

2Móz 33, 17-23

Soroksár, 2024. január 14.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Isten igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Vízkereszt ünnepe után a második vasárnapra az igehirdetés alapjául választott! Feljegyezve találjuk 2Móz 33,17-23-ban a következőképpen:

Az ÚR így szólt Mózeshez: Megteszem ezt is, amiről beszéltél, mert elnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek téged. 18Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet! 19Az ÚR így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az ÚR nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. 20Arcomat azonban nem láthatod – mondta –, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. 21Majd ezt mondta az ÚR: Van egy hely nálam: állj ide a kősziklára! 22És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és betakarlak a kezemmel, amíg el nem vonulok. 23Azután elveszem a kezemet, és megláthatsz hátulról. Az arcomat azonban senki sem láthatja.” (2Móz 33, 17-23)

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Vízkereszt ünnepe után a második vasárnapon, még itt ragyog fölöttünk Karácsony fénye; és a testtélétel csodája szent áhítattal tölti be az Isten után vágyakozó lelkünket. S jól van ez így mert a Megváltó megszületett, és Krisztus dicsősége megjelent a világban.

S itt mindjárt emlékeznünk kell az oltár előtt felolvasott igére, a Kánai menyegzőn történtekre. Mert János evangélista így zárja az eseményről szóló beszámolóját: „Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne”(Jn 2,11).

A történet kapcsán jó felismernünk, hogy Jézus nem egy világbirodalom felemelésével, vagy éppen egy ország háttérbe szorításával kezdi földi működését. Hanem egy család – vagy akár leszűkíthetjük egy emberre, a lakodalmas ház fejére, vagy a vőlegényre – tehát mondhatjuk, egyetlen ember segítségére siet, hogy ne szégyenüljön meg.

Érdemes itt Máriát is megemlítenünk. Ő, aki mindig szívében forgatta a gyermekéről hallott kijelentéseket, most megpróbál közbenjárni Jézusnál. Aki azoban határozottan elutasítja ezt. Mert Jézus nem azért jött, hogy az emberek akaratát betöltse. Hiszen a Megváltó mindig Isten akarata szerint cselekszik!

S talán, ha a Krisztus dicsőségének megjelenéséről gondolkodunk, akkor azt is szóvá kell tennünk, hogy Jézus a vizet változtatta borrá. Mégpedig azt a vizet, amelyet a zsidók rituális tisztálkodására szolgáló kővedrekbe töltöttek. Azt gondolom, milyen szép előkép ez is. Mert amíg a víz, csak kívülről mos le, addig az úrvacsorában a Krisztus vérévé vált bor, a bensőnket tisztítja meg minden bűntől és gonoszságtól. Ez pedig majd Húsvétkor, Jézus feltámadásával lesz nyilvánvalóvá, amikor a Krisztus dicsősége még nagyobb erővel lesz világossá és uralkodóvá!

Íme, lépjünk most tovább! A Zsidókhoz írt levél így kezdődik: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit mindennek örökösévé tett, aki által a világot teremtette. Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült”(Zsid 1,1-3).

Ezzel lépünk át az Ószövetségbe, mai igénkhez, amelyet Mózes második könyvéből olvastunk. Mert Isten és Jézus dicsősége, más szóval az Atya és a Fiú dicsősége midig ugyanaz!

Nos, jó tudnunk, hogy történetileg már a szövetség megkötése után járunk. Mózes második könyvében, a huszonnegyedik fejezetben olvassuk: „Akkor lement Mózes, és elmondta a népnek az ÚR minden igéjét és valamennyi törvényét. Az egész nép pedig ezt felelte egy akarattal: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az ÚR. Akkor leírta Mózes az ÚR összes igéjét. Másnap korán reggel oltárt épített a hegy lábánál, és tizenkét szent oszlopot állított fel Izráel tizenkét törzse szerint. Azután odarendelt néhány izráeli ifjút, hogy mutassanak be égőáldozatot, és vágjanak le bikákat békeáldozatul az ÚRnak. Mózes pedig fogta a vér felét, tálakba töltötte, a vér másik felét pedig az oltárra hintette. Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép előtt. Azok ezt mondták: Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az ÚR mondott. Azután Mózes vette a vért, ráhintette a népre, és ezt mondta: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az ÚR kötött veletek, mindezeknek az igéknek az alapján”(2Móz 24,3-8).

Azután Mózes újra felment a Sínai hegyre, hogy átvegye a kőtáblákra írt törvényt. Ugyanitt, ezt olvassuk erről: „Amikor fölment Mózes a hegyre, felhő borította be a hegyet, mert az ÚR dicsősége ereszkedett rá a Sínai-hegyre. Hat napig borította azt felhő, majd a hetedik napon magához szólította Isten Mózest a felhő közepéből. Az ÚR dicsőségének látványát olyannak látták Izráel fiai, mintha emésztő tűz égett volna a hegy csúcsán. Mózes azonban bement a felhő közepébe, egészen fölment a hegyre, és ott maradt Mózes a hegyen negyven nap és negyven éjjel”(2Móz 24,15-18).

Izrael népe tehát látta Isten dicsőségét. Mégis, mialatt Mózes negyven napig volt a hegyen, a nép hátat fordított Istennek: rávette Áront, hogy aranyborjút készítsen! Isten ekkor megharagudott népére, és nem akart velük menni. Azt mondta, hogy az angyala fog előttük haladni. Mózes ekkor alkudozni kezdett az Istennel. Ennek a párbeszédnek a végét pedig közvetlenül a mai igénk előtt találjuk: „Majd ezt mondta Mózes az ÚRnak: Nézd, te azt mondod nekem, hogy vezessem ezt a népet. De nem adtad tudtomra, kit küldesz velem. Pedig azt mondtad: Név szerint ismerlek téged, és elnyerted jóindulatomat. Ha valóban elnyertem jóindulatodat, ismertesd meg velem a te utadat, hogy megismerjelek téged, és hogy elnyerjem jóindulatodat. Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped! Az ÚR így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? Mózes erre mondta neki: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped elnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén”(2Móz 12-16).

Mózes tehát ígéretet kapott arra, hogy Isten mégiscsak velük fog menni. Azonban nem elégedett meg ezzel, hanem meg akarta látni Isten dicsőségét is. Az ÚR pedig ezt felelte Mózesnek: „Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az ÚR nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Arcomat azonban nem láthatod – mondta –, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon”(2Móz 33,19-20).

Meg kell látnunk, hogy Isten nem Mózes akarata szerint cselekedett. Isten többször elmondta Mózesnek azt, amit az igénkben is hallottunk: „Elnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek téged”(2Móz 33,17). Isten tehát a saját jóakarata szerint határozta el, hogy dicsőségét megmutatja Mózesnek. S ebben nekünk az Úr végtelen kegyelmét és szeretetét kell felfedeznünk.

Gondoljunk csak arra, hogy Isten a saját kezével takarta be a sziklahasadékban álló Mózest. Mert azt akarta, hogy még véletlenül se láthassa meg az arcát, hiszen akkor meg kellett volna halnia! Istennek ez a gyengéden óvó kézmozdulata, számunkra is reménységet ad. Az arcát mi sem láthatjuk meg, de szeretetét érezhetjük. Sőt, Jézus Krisztusban meg is láthattuk! Dicsősége pedig a szívünkben ragyog!

Amikor hátulról látjuk az Istent, akkor mögötte vagyunk. Utána járunk, Őt követjük. Van egy szólásunk, mely szerint például egy Isten háta mögötti falu olyan eldugott hely, ahol a madár sem jár. Azt gondolom, ez a hitetlenség álláspontja! Hiszen a másik oldalról, a mi oldalunkról nézve, úgy is érthetjük ezt a helyzetet, hogy Isten előttünk jár! Biztosan sokunkkal előfordult már, hogy valamilyen eseményre utólag visszaemlékezve ismerjük csak föl, hogy akkor ott volt, és velünk volt az Isten.

Ady Endre egyik verse jut eszembe, melynek címe: „Ádám, hol vagy?”: „Oszlik lelkemnek barna gyásza: Nagy, fehér fényben jön az Isten, Hogy ellenségim leigázza. Az arcát még titkolja, rejti De Nap-szemét nagy szánalommal Most már sokszor rajtam felejti. És hogyha néha-néha győzök, Ő járt, az Isten járt előttem, Kivonta kardját, megelőzött.”

A vers két utolsó versszaka is gyönyörű, hadd idézzem ezt is: „Hallom, ahogy lelkemben lépked S az ő bús „Ádám, hol vagy?”-ára Felelnek hangos szívverések. Szívemben már őt megtaláltam, Megtaláltam és megöleltem S egyek leszünk mi a halálban”.

Nos, ha Isten jár előttünk, és mi Őt követjük, akkor soha nem tévedünk el. Márpedig manapság, a sok kísértés és számtalan hazugság között, igencsak könnyű megtévedni. De Ő éppen azért jár előttünk, és mutatja az utat, hogy ez ne következzen be!

Milyen jó nekünk ez a biztatás, most az új naptári év elején! Soha ne feledjük el, hogy Isten és Krisztus dicsősége megjelent a világban. Boldogság, hogy mi ennek világosságában járhatunk. Csak soha ne vegyük le a tekintetünket erről a dicsőségről. Kövessük mindenen át, és ragaszkodjunk Isten parancsolataihoz. Mert akkor meg fogjuk látni, színről-színre az Isten és Krisztus arcát, az Ő eljövendő országában. Hiszen Isten is ezt akarja, ahogyan Pál írja Timóteusnak az első levelében: Isten „Azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére”(1Tim 2,4).

Ez az ígéret vezessen minket ma, és életünk minden napján!

                                                            †Ámen

Imádkozzunk!

Dicsérünk téged, Istenünk, azért a világot átfogó irgalmadért, hogy akarod, és munkálod minden ember üdvösségét. Dicsérünk azért az áldozatodért is, hogy egyszülött Fiadat értünk a halálba adtad, és közbenjárónkká tetted. Add, hogy ragaszkodjunk hozzá, és eljussunk az igazság ismeretére őáltala.

                                                                  †Ámen

Énekek: 44 1 53 255

You may also like...