Veperdi Zoltán igehirdetése, 2023. július 9.

†

Szentháromság ünnepe után 5. vasárnap

Ézs 43, 10-15

Pesthidegkút, Fébé Anyaház, Modori u., 2023. július 9.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Szentháromság ünnepe után ötödik vasárnapra az igehirdetés alapjául választott! Feljegyezve találjuk Ézs 43,10-15-ben a következőképpen:

„Ti vagytok a tanúim – így szól az ÚR –, és az én szolgám, akit kiválasztottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértsétek, hogy csak én vagyok. Előttem nem lett isten, és utánam sem lesz! Én, én vagyok az ÚR, rajtam kívül nincs szabadító. Én mondtam meg, hogy megszabadítalak, én hirdettem, nem valami idegen isten. Ti vagytok a tanúim – így szól az ÚR –, hogy én Isten vagyok. Ezután is csak én leszek! Nincs, aki kezemből kiragadjon, ha én cselekszem, ki másíthatja meg. Ezt mondja az ÚR, megváltótok, Izráel Szentje: A ti érdeketekben küldök Babilonba, letöröm az összes zárat, a káldeusok pedig jajveszékelnek. Én, az ÚR vagyok a ti szentetek, Izráel teremtője, a ti királyotok.” (Ézs 43, 10-15)

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Az egyházi esztendő második felének nagy örömhíre, hogy Isten hív minden embert! Hív minket is bűnbánatra, hív megtérésre, hív az örök életre. Mert szeret! S íme, Szentháromság ünnepe után az ötödik vasárnapon, Isten szava bizonyságtételre hív minket.

Ézsaiás próféta, könyvének negyvenedik fejezetében, Isten Lelkének indítására kezdte hirdetni a szabadulás örömhírét, a babiloni fogságban lévő Izraelnek. „Ti vagytok a tanúim – így szól az ÚR”(Ézs 43,10) – hangzik az igénk első versében.

S itt vissza kell gondolnunk Izrael kiválasztásának történetére. Mózes ötödik könyvében, a Tízparancsolat kinyilatkoztatása után, a hetedik fejezetben, ezt jelentette ki Isten: „Téged választott ki Istened, az ÚR valamennyi nép közül, amely a földön él, hogy az ő tulajdon népe légy. Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az ÚR, mintha valamennyi népnél nagyobbak volnátok – hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép között –, hanem azért, mert szeret benneteket az ÚR, és megtartja azt az esküt, amelyet atyáitoknak tett. Ezért hozott ki benneteket az ÚR erős kézzel, és ezért váltott ki a szolgaság házából, Egyiptom királyának, a fáraónak kezéből. Tudd meg tehát, hogy a te Istened, az ÚR az Isten”(5Móz 7,6-9). Majd még ezt fűzte hozzá: „Tartsd meg tehát azokat a parancsolatokat, rendelkezéseket és törvényeket, amelyeket én parancsolok ma neked, és teljesítsd azokat! Ha tehát hallgattok ezekre a törvényekre, ha megtartjátok és teljesítitek azokat, akkor az ÚR, a te Istened is hűségesen megtartja azt a szövetséget, amelyre esküt tett atyáidnak. Szeretni fog, megáld és megsokasít téged”(5Móz 7,11-13).

Izrael tehát azt az elhívást kapta, hogy Isten törvénye szerint éljen a világban. Isten pedig rajtuk akarta megmutatni szeretetét, hatalmát, jóságát, hogy megőrzi és megáldja azokat, akik parancsolatai szerint élnek. Más szóval: elhívta őket bizonyságtételre. Ti vagytok a tanúim!

Izrael azonban nem tartotta meg az Istennel megkötött szövetséget. Ézsaiás próféta, a könyv legelején, így fogalmaz: „Halljátok meg, egek, figyelj ide, föld, mert az ÚR szól: Fiaimat fölneveltem, fölmagasztaltam, de ők elpártoltak tőlem! Az ökör ismeri gazdáját, a szamár is urának jászlát, de Izráel nem ismer, népem nem ért meg engem. Jaj, vétkes nemzet, bűnnel terhelt nép! Gonosz utódok, romlott fiak! Elhagyták az URat, megvetették Izráel Szentjét, elfordultak tőle!”(Ézs 1,2-4).

Isten büntetésének része a babiloni száműzetés is. Ám Izraellel ellentétben, Isten megtartotta és megtartja a választottaival kötött szövetségét. Amikor kegyelme szerint elérkezettnek tartotta az időt, meg is szabadította népét a fogságból, hogy ismét megmutassa rajtuk és általuk az Ő dicsőségét, hatalmát, szeretetét.

Mily gyönyörűen írja Ézsaiás a negyvenharmadik fejezet elején: „De most így szól az ÚR, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged. Mert én, az ÚR vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód!”(Ézs 43,1-3). Igénkben a tizennegyedik vers kapcsolódik ehhez a gondolathoz: „Ezt mondja az ÚR, megváltótok, Izráel Szentje: A ti érdeketekben küldök Babilonba, letöröm az összes zárat, a káldeusok pedig jajveszékelnek”(Ézs 43,14).

Sok esetben szembesülök azzal a kérdéssel, hogy Isten miért enged meg ennyi rosszat, gonoszságot, vérontást a világban az emberek között. Pedig ezt a kérdést éppen fordítva kellene föltenni: miért engedi meg az ember magának, hogy megszegi az Isten törvényét? Azután persze csodálkozik, hogy utoléri Isten büntetése!

Csak tudni, hinni kellene, amit igénk mond: „Én, az ÚR vagyok a ti szentetek, Izráel teremtője, a ti királyotok”(Ézs 43,15). Azt gondolom, ezt a kijelentést nyugodtan kiterjeszthetjük minden emberre, mert Isten a teremtője minden embernek, Ő a királya, Ura mindenkinek. Nekünk pedig csak követni kellene Ézsaiás útmutatását, amelyet igénkben így fogalmaz meg: „Hogy higgyetek bennem, és megértsétek, hogy csak én vagyok. Előttem nem lett isten, és utánam sem lesz! Én, én vagyok az ÚR, rajtam kívül nincs szabadító”(Ézs 43,10-11).

Szerintem nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: a bűnbeesés óta szükséges, hogy legyenek Istennek hűséges tanúi a világban, az emberek között. Hiszen már Ádám megbotlott, amelynek tragédiáját a mai napig szenvedjük!

Madách, az Ember tragédiájának végén ezt a szózatot adja az Úr ajkára, Ádám felé: „Karod erős – szived emelkedett: Végetlen a tér, mely munkára hív, S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd Szünetlenül, mely visszaint s emel, Csak azt kövesd”.

Mert ez nem más, mint az Isten hívása! Ádámot is bizonyságtételre hívja, hogy a parancsolatok megtartásával hűséges tanúja legyen a világban. Tanú arra, hogy egyedül az Úr az Isten, a Teremtő, a Hatalmas, a Szabadító, a Megváltó, mindenek Királya, uraknak Ura! És bízvást mondhatjuk: boldogság az Ő tanújának lenni!

S éppen itt kell szóba hoznom a mai oltári igénket is, Lukács evangéliumából, a csodálatos halfogás történetét. Hiszen gyönyörű példája ez az Isten hívásának, és egy bizonyságtevő ember, nevezetesen Péter, szolgálatba állításának!

Péter valamit sejthetett már Jézusról, hiszen Kapernaumban meggyógyította az anyósát. Nos, valamikor ez után történt a csodálatos halfogás. Jézus felszólítására: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!”(Lk 5,4), Péter engedelmességgel válaszolt. Először ugyan kifejtette, hogy egész éjjel próbálkoztak, és nem fogtak semmit, ám azután ezt mondta: „De a te szavadra mégis kivetem a hálókat”(Lk 5,5).

S ami ekkor történt, arra biztosan Péter sem számított. Annyi halat fogtak, hogy két hajóval is alig tudták kivinni a partra. Mint tapasztalt halásznak, aki jól ismerte a Genezáreti-tó minden adottságát, meg kellett értenie, hogy itt valami természetfölötti dolog történt! Helyes teológiai látásra vall az őszinte megszólalása: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!”(Lk 5,8).

Lukács megjegyzi, hogy félelem lett úrrá mindazokon, akik Péterrel voltak. Természetes válasz ez akkor, amikor az ember szembesül Isten hatalmasságával, mindenhatóságával. A helyzetet az ember csak emberi módon tudja megoldani. Péter előtt világossá vált, hogy mint bűnös ember, nem állhat meg Jézus előtt, akit itt még „kurio”-nak, azaz úrnak nevez.

Egy megoldást tud tehát elképzelni, hogy távol maradjon a szenttől, s ezért mondja Jézusnak, hogy menjen el tőle. Azt még nem tudja, hogy a bűnöktől való megszabadulás egyetlen útja ennek éppen a fordítottja: közelebb kerülni Jézushoz.

Ennek a felismeréséhez még nagy utat kell bejárnia Péternek. Azonban ez az a pillanat, amikor a halász elindul ezen az úton. Hiszen Jézus ezt mondja neki: „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!”(Lk 5,10).

A tizenkét tanítvány visszatérése, és az ötezer ember megvendégelése után, Jézus kérdésére – ti kinek mondotok engem? – Péter végre kimondja: „Az Isten Krisztusának”(Lk 9,20)! S itt már a „cristo” szót használja, amely azt jelenti: fölkent! Amely Jézusra alkalmazva tulajdonnévvé vált: a Krisztus!

Íme, Jézus így hívta el bizonyságtételre Pétert, a halászembert, és tette hű tanújává, az egyik legnagyobb apostolává. Biztos, hogy nem lett könnyebb az élete. Sok megpróbáltatást, szenvedést kellett kiállnia a szolgálata során, mígnem Jézus megdicsőítette őt azzal, hogy mártírhalált szenvedett.

Hyeronimus, Krisztus után 392-ben írta meg „Kiváló férfiak” című munkáját. Az első a felsorolásában: Simon Péter. Haláláról ezt jegyezte fel: „Néró keresztre feszíttette, s így elnyerte a vértanúság koszorúját, megfeszítése fejjel lefelé történt, magasba függesztett lábakkal, mivel magát méltatlannak tartotta arra, hogy a keresztre szegezést olyanképpen hajtsák végre rajta, ahogyan az ő Urán tették.”

Nos, szeretett Testvérek! Jézus él, és ma is hív minket arra, hogy tanúi legyünk a világban. Abban a világban, amely ma is jobban szereti a bűnt, mint az Isten tiszta igéjét. Abban a világban, amely ma is csak távolabb akar kerülni az Istentől, ahelyett hogy védőszárnyai alatt keresne oltalmat. Tehát nem tétlenkedhetünk! Menni, menni és szólni kell, hirdetni az evangéliumot, hogy a bűnöst bűnbánatra, az eltévedtet megtérésre szólítsa fel, mert Isten hívása neki is szól. Isten azt akarja, hogy higgyen az evangéliumban, és neki is örök élete legyen!                                                                                    †Ámen

Imádkozzunk!

Áldott légy, üdvözítő Istenünk, hogy irgalmadat kiterjeszted minden emberre a világon. Add, hogy szilárdan higgyünk irgalmadban, és jó reménységgel szolgáljunk a világban, mert te magad munkálod üdvösségünket, az Úr Jézus Krisztus által.

                                                                  †Ámen

Énekek: 284 8 467 255