Veperdi Zoltán igehirdetése, 2022. május 22.
†
Húsvét u. 5. vasárnap
Zsolt 130, 1-8
Pesthidegkút, 2022. május 22.
Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen
Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Húsvét után ötödik vasárnapra az igehirdetés alapjául választott! Feljegyezve találjuk Zsolt 130, 1-8-ban a következőképpen:
„A mélységből kiáltok hozzád, URam! Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra! Ha a bűnöket számon tartod, URam, Uram, ki marad meg akkor? De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged. Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. Bízzál, Izráel, az ÚRban, mert az ÚRnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. Meg is váltja Izráelt minden bűnéből”(Zsolt 130).
Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! A Húsvét utáni vasárnapok sorát kétségtelenül beragyogja az öröm, mégpedig a Jézus Krisztus feltámadása feletti öröm. S a Húsvéttól Pünkösdig terjedő időben rendre arra nézve kapunk tanítást az igéből, hogy ebben a csodálatos örömben hogyan éljen a gyülekezet. Örvendezzen az új élet Teremtőjének, örvendezzen az Isten kegyelméből kapott Jó Pásztorának, örömmel ujjongjon és énekeljen új éneket az Úrnak! A ma, a Húsvét utáni ötödik vasárnapon pedig arra szólít minket az ige, hogy örömmel imádkozzunk!
Sokféle, szebbnél-szebb gondolatot hallottunk már mindannyian az imádságról, az imádkozásról. Azt azért ne legyünk restek elmondani, hogy a földön vándoroló gyülekezet számára az imádság az egyetlen mód, hogy kapcsolatot tartson, beszédet folytasson feltámadott, élő Urával.
Azt is jó, ha szem előtt tartjuk, hogy az imádság olyan híd, amely a Sátán számára járhatatlan. Aki tehát az imádság révén élő kapcsolatban van Jézus Krisztussal, azt az Úr meg tudja tartani a kísértés idején.
Az imádságról hadd hozzak még a Testvérek elé Charles Spurgeontől egy szép gondolatot. A baptista prédikátor így fogalmazott: „Az ima kinyitja az isteni tárházak kapuját és bezárja a pokol kapuit”.
Nem kevés tanulsággal szolgálhat nekünk az, ahogyan Luther Márton vélekedett az imádkozásról. Reformátorunk így vallott: „Isten műve sokszor értelmünknek, elgondolásainknak ellentmondó alakban megy végbe… Isten egészen másképp teljesíti kívánságainkat, mint ahogy elképzeltük”. Azután így folytatja: „Csak azt tudom, hogy valahányszor igazán komolyan imádkoztam, mindannyiszor bőséges meghallgatást nyertem, s többet kaptam, mint amennyit kértem. Ha olykor Isten halasztotta is, végre mégis meglett”.
S íme, ahhoz, hogy helyesen tudjunk imádkozni, ma sok mindent megtanulhatunk a 130. zsoltárból.
Legelsőként is mindjárt lássuk meg az embernek Istenhez viszonyított helyzetét! Ezt olvassuk a költeményben: „A mélységes mélyből kiáltok hozzád, Uram!”(Zsolt 130,1).
A héber nyelvben nincs mellékné fokozás, hanem a felsőfokot így fejezi ki, például: királyok királya, uraknak ura. Bizonyára jól ismert előttünk az a kifejezés is, amelyet a Bibliára szoktak alkalmazni: a könyvek könyve. Amikor tehát azt olvassuk, hogy az ember a mélységes mélyben van az Isten előtt, akkor a zsoltár felsőfokban beszél. Azaz az ember Istenhez képest olyan mélyen van, hogy annál mélyebben már nem is lehet.
Ézsaiás könyve juthat eszünkbe: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az ÚR. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál”(Ézs 55,8-9).
Azt gondolom nem vitás előttünk, hogy ezt a mérhetetlen szakadékot a bűn vájta Isten és az ember közé! Hiszen az Éden-kertben, a bűnbeesés előtt, az ember színről-színre beszélhetett Istennel! Amikor tehát most imádságban szólítja meg az ember a Teremtőjét, akkor igen alázatosan kell azt megtennie, eltelve istenfélelemmel bűnbocsánatért könyörögnie.
A következő, amire megtanít minket a 130. zsoltár, az az Istennek az emberhez viszonyított helyzete: „Ha a bűnöket számon tartod URam, URam, ki marad meg akkor? De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged”(Zsolt 130,3-4) – így hallottuk a költeményben. Isten tehát, Aki mérhetetlen magasságban van az ember felett, egyfelől mindenható Úr, másfelől pedig kegyelmes Isten.
Úr az Isten, mert van hatalma számon tartani bűneinket! Jaj azonban annak az embernek, akinek csak a bűnei vannak feljegyezve az Istennél. Mert ha Isten, aki alapvetően kegyelmes, valakinek csak a bűneit tartja számon, s nem tud a javára felhozni semmit, egy mustármagnyi hitet sem, az aligha kerülheti el az örök kárhozatot!
Pedig az emberi elme számára megfoghatatlan magasságban lévő Isten kegyelmes Isten, Akinek van hatalma megbocsátani a bűneinket! Mégpedig úgy megbocsátani, hogy végleg eltörli azokat!
Egy történet szerint: „Egy apa, amikor a fia vétkezett ellene, mindig beleütött egy szöget az ajtófélfába. Amikor azután helyrehozott valamit a fiú, vagy bocsánatot kért, kihúzott egy-egy szöget. Egy napon a fiú örömmel szólította meg az édesapját: „Nézd, nincs egyetlen szög sem az ajtófélfában!” Az apa így válaszolt: „Igaz, de a szögek helyei megmaradtak!”
Íme, nem így van ez az Istennél. Mert Isten képes arra, hogy soha többé ne emlékezzen bűneinkre, azaz örökre megbocsásson.
De mit tegyen az ember, amikor a mélységes mélyből föltekint az Istenre, és könyörgő szavával megszólítja? A zsoltár így felel: „Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében”(Zsolt 130,5).
S még egy hasonlatot is hozzátesz ehhez: jobban várja az Urat, mint az őrök a reggelt. Azt gondolom, a szóban forgó őrök elsősorban nem azért várják a reggelt, hogy végre leteljék a szolgálatuk, hanem a sötétség miatt. Hiszen az éj leple alatt sokkal több veszedelem leselkedik rájuk, mint a nappal világosságában. Az ember is azért várja tehát teljes lelkével az URat, hogy megszabadítsa őt minden veszedelemtől, megszabadítsa a bűn sötétségétől.
Az nem állapítható meg a költeményből, hogy Istennek melyik ígéretére gondol a zsoltáros. Ezt az általános megfogalmazást: „bízom ígéretében”, valószínűleg Isten minden ígéretére érthetjük. Vagyis a magasban lakozó olyan Isten, Aki hűséges, Akinek szavára mindig lehet építeni. Ha tehát valaki szüntelenül ezzel a hittel szólítja meg Istent az imádságában, annak lelke biztosan nem hiába várja az URat!
S végül mit tesz az Isten, amikor a mennyek magasságából letekint teremtményére, az emberre? Zsoltárunk most is válaszol: „Az ÚRnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani”(Zsolt 130,7).
Amikor az ember, a mélységes mélyből, alázatos szívvel folyamodik Istenhez, igaz bűnbánattal, akkor imádsága biztosan meghallgatásra lel. Nemcsak csak azért, mert Isten igen gazdag kegyelemben, hanem azért is, mert Isten maga is meg akar bocsátani mindenkinek, aki csak hittel kéri Tőle a bűnbocsánatot!
S itt, a költemény végén, egy olyan kijelentést találunk a zsoltárban, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül. A költő azt mondja, hogy Isten meg tud váltani!
A zsoltáros, amikor erről vallott, akkor még csak Izrael történelmére gondolhatott, midőn Isten megváltotta Izraelt Egyiptomból és Babilonból. Mi már azonban, Húsvét után, Isten kegyelme gazdagságának ama fényes bizonyságáról is vallást tehetünk, hogy Isten valóban meg tud váltani, méghozzá minden embert, minden bűnből és örök haláltól, a Jézus Krisztus vére árán.
S ha most visszagondolunk mindarra, amire ma a 130. zsoltár tanított bennünket, akkor örülni kezd a szívünk, mert külön ajándék, hogy ma úrvacsorát is vehetünk! Isten kegyelmének látható jelét vehetjük magunkhoz. De adja meg nekünk Isten azt is, ami előttünk láthatatlan: szívünkbe az igaz bűnbánatot! Adja meg, hogy a gyónó kérdésekre adott feleletünk ma lelkünk mélységes mélyéről fakadjon! Hogy annál tisztábban ragyogjon fel fölöttünk az öröm, a bűnbocsánat tiszta öröme!
†Ámen
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk! Nálad van a bocsánat és a kegyelem bőséggel, hogy féljünk téged. Ezért hozzád kiáltunk bűneink mélységéből: szabadíts meg minket, és állíts harcba bűneinkkel, hogy vissza ne éljünk jóságoddal, és megmaradjunk kegyelmedben, Jézus Krisztus által.
†Ámen
Énekek: 88 5 402 310 13
