Veperdi Zoltán igehirdetése, 2021. november 14.

†

Szentháromság után utolsó előtti vasárnap

Jn 11, 33-45

Pesthidegkút, 2021. november 14.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet az egyházi esztendő utolsó előtti vasárnapjára, az igehirdetés alapjául választottam. Feljegyezve találjuk Jn 11,33-45-ben, a következőképpen:

„Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, háborgott lelkében, és megrendült. Megkérdezte: Hova helyeztétek őt? Azt felelték: Uram, jöjj és lásd meg! Jézus könnyekre fakadt. A zsidók ezt mondták: Íme, mennyire szerette! Közülük néhányan pedig így szóltak: Ő, aki a vak szemét megnyitotta, nem tudta volna megtenni, hogy ez ne haljon meg? Jézus – még mindig háborogva magában – a sírhoz ment: ez egy barlang volt, és kő feküdt rajta. Jézus így szólt: Vegyétek el a követ! Márta, az elhunyt testvére így szólt hozzá: Uram, már szaga van, hiszen negyednapos. Jézus azonban ezt mondta neki: Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni! Ekkor sokan hittek benne azok közül a zsidók közül, akik elmentek Máriához és látták, amit Jézus tett”(Jn 11,33-45).

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Ragadja meg a figyelmünket mindjárt az igéből az, hogy Jézus sír! Az égi király, akié minden hatalom mennyen és földön, könnyekre fakad, mint egy gyermek! Az erős Isten, akinek szavára megállnak a szelek és lecsendesednek a hullámok, megrendül a lelkében. Mi lehet az az érzés, amely a Megváltót így megindította?

Mielőtt elhamarkodott választ adnánk a kérdésre, tekintsünk visszafelé néhány napra Lázár feltámasztásának idejétől, és elevenítsük fel emlékezetünkben az eseményeket. Eközben vegyük észre, hogy lépten-nyomon félreértéssel, és meg nem értéssel találkozunk. Olyan emberek kerülnek Krisztus elé, akiknek van szemük, mégsem látnak, és van fülük, de mégsem hallanak.

Az első ilyen alkalom, amikor Jeruzsálemben a templomszentelés ünnepén Jézust megkérdezték a zsidók: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!”(Jn 10,24). Így válaszolt nekik: „Megmondtam nektek, de nem hisztek”(Jn 10,25).

Hiába tanúskodtak Krisztus mellett azok a cselekedetek, amelyeket az Atya nevében tett, nem értették, hogy az Atya és a Fiú egy; és nem értették azt sem, hogy aki látja a Fiút, az látja az Atyát. Sőt, félreértették! Annyira, hogy meg akarták kövezni Jézust istenkáromlásért, mert – mint mondták – „ember létedre Istenné teszed magad”(Jn 10,33).

A következő eset akkor történt, amikor Jézus megtudta, mert Márta és Mária megüzenték, hogy a testvérük, Lázár, beteg. Két nap múlva Krisztus így szólt tanítványaihoz: „Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem”(Jn 11,11). Azok félreértették. Nem gondoltak a halálára, csak álomba merülésére, és így feleltek: „Uram, ha elaludt, meggyógyul”(Jn 11,12).

Akkor Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt. S a tizenkettő még mindig nem értette meg, hogy amikor az Úr arról beszélt, hogy az alvó Lázárt felébreszti, akkor ez most azt jelenti, hogy a halott Lázárt feltámasztani indul. Sőt, a tanítványok közül Tamás, teljesen mást gondolt. Azt mondta társainak: „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele együtt”(Jn 11,16).

A harmadik Betániában történt: Márta az érkező Jézus elé sietett, és keserűséggel így szólt: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem”(Jn 11,21). Krisztus félreérthetetlenül válaszolt: „Feltámad a testvéred”(Jn 11,23).

De Márta nem értette meg. Hiába tudta, mert meg is vallotta: „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba”(Jn 11,27). Hiába hitte, hogy Jézus Isten országából jött, ahol nincs jajkiáltás, sem fájdalom, sem gyász.

A Messiás jelenlétében sem tudott Márta felülemelkedni a földi gondolkodás határain, csupán jól megtanult leckeként vágja rá a választ: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon”(Jn 11,24).

Azután megérkezett Mária is arra a helyre, ahol Jézus és Márta az imént beszélgettek. Mária sírt, és a vele jött zsidók is sírtak, mert szerették Lázárt. Krisztus is felindult lelkében, és könnyekre fakadt. A körülállók ezt mondták: „Íme mennyire szerette!”(Jn 11,36).

Az igaz, hogy Jézus szerette Lázárt és a testvéreit is. Amikor Betániában tartózkodott, rendre náluk szállt meg. De félreértették, miként a közöttük lévő tanítványok is. Hiába mondta nekik Jézus: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia”(Jn 11,4). És hiába mondta: „Lázár meghalt. Örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyetek”((Jn 11,14-15).

Ők is csak azt gondolták, hogy a Megváltóban teljesen meglévő emberi természet így érzett együtt a gyászolókkal. Nem értették, hogy az isteni természet többre képes, és többet is akar.

Ezután mindannyian elmentek arra a helyre, ahová elhelyezték a halott Lázárt. Ez egy barlang volt és kő volt rajta. Jézus így szólt: „Vegyétek el a követ!”(Jn 11,39). Márta még mindig nem értette, hogy mi történik körülötte. Már csak percek választották el a csodától, de mintha fátyol takarta volna el előtte a jelent és a múltat. Nem emlékezett vissza Jézus szavaira, amikor ezt mondta neki: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha”(11,25-26). Márta gondolatai még mindig ebben a világban maradtak, és egyszerű tárgyilagossággal próbálta megakadályozni a kő elvételét: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos”(Jn 11,39). Nem értette meg, hogy ha az embernek lehetetlen is, az Istennek minden lehetséges.

S most tegyük fel újra a kérdést: mi lehet az az érzés, amely a Megváltót így megindította? Azt mondtuk, hogy a szeretet ehhez kevés. S ez így igaz. Gondoljuk csak el: Jézus amikor meghallotta, hogy Lázár súlyos beteg, ha csak a szív szavának engedelmeskedett volna, nem hagyta volna őt még két napig szenvedni. Azonnal elindult volna, hogy a haláltusából győzelmesen kivezesse azt az embert, akit különösen is szeretett.

Világos tehát, hogy többről van szó! Hiszen Jézus tudta, hogy Lázár meg fog halni, előre tudta azt is, hogy fel fogja támasztani. Így hát sietség nélkül érkezett a helyszínre, s közben megállt Mártával beszélgetni, és szót váltott Máriával is. Azért, hogy az emberek megértsék és elhiggyék, hogy Ő a megígért Messiás, az élő Isten Fia.

Testvérem! Megtörtént-e már veled, hogy felebarátodnak segíteni akartál, de ő félreértett, és sarkon fordulva faképnél hagyott, talán még valami gorombaságot is elmorgott? S amikor csodálkozva magadra maradtál, te mit éreztél? Vagy ha gyermekedet próbáltad formálni a jóra, atyai szóval, példamutatással, olykor fenyítéssel, de nem hajlott rá? S amikor az intés közepette ráébredtél, hogy a gyermek tágra nyílt szemei már rég nem rád figyelnek, hanem távoli gondolatok után kutatnak, mondd mit éreztél?

S most tekintsünk Krisztusra! Az Atya akarata szerint elhagyta Isten országát, testet öltöt, és eljött a földre, azért, hogy megszabadítsa az embereket a bűn és a halál hatalmából. Tanított, hirdette az evangéliumot, hogy minden ember megtérjen és éljen. Gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget: vakok szemeit megnyitotta, a bénákat talpra állította, a megszállottakat megtisztította, halottakat támasztott fel és tett még számtalan csodát. Sőt, az életét is odaadni készül a kereszten, azért, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.

Krisztus tehát Istennel megbékéltetni, örök életre vezetni, jót adni akar, de az embernek ez nem kell! Ez az értetlenség, de mondjuk most már így, ez a hitetlenség az, amely Jézusból a könnyeket kiváltotta.

S most vizsgáljuk meg mi is önmagunkat, nem vagyunk-e sokszor Márták és Máriák? Észrevesszük-e Isten történelemformáló, hatalmas kezét az életünkben, amikor a keskeny út felé vezet bennünket? Meghalljuk-e Krisztus szavát, amellyel a mennyei hajlékba hív, hogy nekünk is helyet készítsen? Visszhangozza-e szívünk a Szentlélek üzenetét, mely szerint egyedül Jézus a Király?

Testvérem! Ne távolítsuk el magunktól ezeket a kérdéseket! Egyfelől azért sem, mert Krisztus miattunk és értünk is sír! Az igével mindannyiunkat megszólít, s azt ígéri: „Ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét”(Jn 11,40).

Másfelől ma, az egyházi esztendő utolsó előtti vasárnapján, arra is kell gondolnunk, hogy a mi élő Urunk egyszer visszajön. Erre nézve is mondom, hogy mi ne legyünk Lázárok! Igaz, Jézus feltámadása után, a hagyomány szerint Lázár Ciprus érseke lett. De az evangélisták nem jegyezték fel, így méltán gondolhatjuk, hogy Lázár nem volt ott a keresztfa tövében! Krisztus hitre akarta ébreszteni, visszaadta neki az életét, újjászületett, de ő el sem jött, hogy megadja jótevőjének a végtisztességet.

Ezért tartozzunk mi inkább ahhoz a névtelen sokasághoz, akiket a 45. vers így említ: „Sokan hittek benne”(Jn 11,45). És tegyünk bátran vallást a hitünkről, és hirdessük Isten országának eljövetelét, mert boldog az a szolga, akit Ura ilyen munkában talál, amikor visszajön. †Ámen

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk! Magasztalunk téged legnagyobb ajándékodért, az örök életért. Köszönjük, hogy Jézus Krisztusban megadtad nekünk az egyetlen utat, amely az életre visz. Légy segítségünkre, hogy Őt mindannyian megtaláljuk, és egykor kegyelmedből eljussunk az örök élet dicsőségébe. †Ámen