Veperdi Zoltán igehirdetése, 2021. április 18.

Húsvét után 2. vasárnap

1Pt 5, 1-5

Pesthidegkút, 2021. április 18.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet Húsvét után a második vasárnapra az igehirdetés alapjául választottam. Feljegyezve találjuk 1Pt 5,1-5-ben, a következőképpen:

A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedéseinek tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját. Ugyanúgy, ti, ifjabbak, engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad(1Pt 5,1-5).

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! A Húsvét utáni a második vasárnap, az óegyházi perikópa szerint a „Jó Pásztor” vasárnapja. S igénk ezúttal nem a Főpásztort állítja elénk, hanem a pásztorolt gyülekezetet szólítja meg, mégpedig először a presbitereket, majd az ifjakat. Mindkettő számára intelmeket sorol, amelyet egy-egy ígérettel zár le. Mielőtt megvizsgálnánk ezeket részletesen, szóljunk néhány szót magáról a levélről.

Krisztus után 63-64-ben keletkezhetett Rómában, abban a történelmi összefüggésben, amikor a keresztyéneknek új helyzettel kellett szembenézni: az apró, helyi összetűzésekből kezdett kibontakozni a rendszeres üldözés. Azt időben túl vagyunk már Pál mindhárom missziói útján, tehát Kis-Ázsiában és görög földön egyre-másra növekednek az első gyülekezetek, amerre terjed az evangélium.

Ám a roppant pogányság, más szóval a hitetlenek sokasága védekezik: egy ellenséges közvélemény kialakításával, és ismétlődő hatósági nyomással fordul a keresztyén gyülekezetek felé. Rosszindulatú rágalomhadjárat indul: Krisztus követőit gonosztevőnek tartják, akik kicsapongók és vérengzők. Feltehetően elhangzott már az a vád is, hogy az Úrvacsorához embervér, sőt gyermekvér kell.

Ebben a helyzetben Péter szerint két dolgot lehet csak tenni: Isten akarata szerint élni és felkészülni az üldöztetésre. Első levelében a mai Kis-Ázsia területén lévő gyülekezeteket hívja erre a szerző.

Nézzük most először, mit mond az idősebbeknek: „A presbitereket kérem: legeltessétek az Isten közöttetek lévő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak”.

A presbiter szót Péter még nem a mai értelemben használja, mert a tanítókat és a pásztorokat jelöli vele. Kétségtelen hasonlóság azonban, hogy egyfajta egyházkormányzási feladatuk nekik is volt. Ez a gyülekezeti „felügyelőhivatal” létezik Pál első missziói útja óta (ApCsel 11,30 és 14,23).

Az apostol és Barnabás Derbében, Lisztrában, Ikóniumban és Antiókhiában kijelölt presbitereket, hiszen rend és tisztesség nélkül Isten egyházában nincs növekedés. Rendszerint idősebb férfiak voltak, de mindenekelőtt a legtapasztaltabbak és a legérettebbek, a megtértek között. Másutt is az apostolok választották ki őket, a gyülekezetek helybenhagyásával.

A tanítók és pásztorok feladata, hogy hűségesen gondoskodjanak a rájuk bízottakról, hiszen ők Isten nyája. Jézus, a Főpásztor, példát mutatott erre, amikor betöltötte Ezékiel próféciáját: „Én legeltetem juhaimat, és én keresek nekik pihenőhelyet – így szól az én Uram, az ÚR. Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell(Ez 34,15-16).

A presbiterek tehát akkor törődnek helyesen a nyájjal, ha szorgalmasan tanítanak, intenek, vigasztalnak és őrködnek. De kell-e még tanítani? – tehetjük föl a kérdést, hiszen csaknem kétezer év óta hirdettetik az evangélium. Egy embert, aki sok éven át nem vett részt istentiszteleten, egyszer sikerült újra rábírni, hogy végighallgasson egy igehirdetést. De ismét csalódottan tért haza, azt mondva: „Ezt már mind hallottuk!”

Azt gondolom, az igazán hívő lélek, aki nemcsak hallja a tanítást, hanem meghallja és a szívében is forgatja, az szomjazik Isten igéjére. Mert ahogyan halad előre Isten megismerésében, újra és újra kérdések támadnak benne, amelyekre az igében választ talál, és így tárul fel előtte a Szentírás csodálatos gazdagsága.

S kérdezzük azt is, kell-e inteni? Bizony kell, és nem egyszerűen azért, mert Isten előtt mind bűnösök vagyunk, hanem azért is, mert az intelem megelőző vértezet lehet az elkövetkezendő kísértésekben. Emberi dolog, de valóban igen nehéz, a másik embertől, legyen az tanító vagy pásztor, elfogadni az intést. De ha úgy tekintünk rájuk, hogy hivataluk Istentől való, és szavaik szeretetből, jobbító szándékkal fakadnak, akkor legyőzhetjük ellenérzésünket.

És szükséges-e a vigasztalás? A mennyek országa még nem jött el, ahol lesz egy nyáj és egy pásztor, de nem lesz fájdalom és gyász. Így a testvéri jó szónak még igazán feladata van, s bízvást mondhatjuk, esetenként csodát is tehet.

S kell-e őrködniük a presbitereknek? Ugyanebben a levélben írja Péter: „Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el(1Pt 5,8).

Nem válogat az eszközökben, egyre újabb módon életünkre tör. Gonosz szándékát ismerjük jól, ezért most inkább azt tegyük világossá, hogy ellene győzni csak a hit pajzsával és az ige kétélű kardjával lehet.

S végül, ha mindezeket az intéseket a tanítók és a pásztorok megfogadják, készséges szívvel dolgoznak a gyülekezetekért, hatalmuk szeretet és uralmuk szolgálat, akkor nem kell félniük, ha megjelenik a Főpásztor. Mert boldog az a szolga, akit Ura ilyen munkában talál, amikor hazajön. És boldogságának nem lesz vége, mert elnyeri a dicsőség hervadhatatlan koszorúját, ami az örök élet.

Igénk másodszor az ifjabbakhoz szól: „Engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig legyetek alázatosak”. Ebben az esetben sem a szó egyszerű értelmében vett, életkorban fiatalabbakról van szó, hanem Péter gondolatmenetét követve azokról, akik nem presbiterek, vagyis nem tanítók és nem pásztorok. Számukra is az alázat az egyetlen helyes magatartásforma. Míg a presbiterek Isten akaratának kell, hogy engedelmeskedjenek, addig az ifjabbak elöljáróiknak és egymásnak tartoznak alázattal.

A veszély óriási, ezért méltányos a kérés az ifjabbak felé: ne helyezzétek magatokat, át a tanítók és pásztorok feje fölött, a dölyfösség útjára. Mert Spurgeon felsorolása szerint „A gőg kibuktatta Sault a királyságból, Nabukodonozort az emberek társaságából, Ádámot a paradicsomból, és Lucifert a mennyországból”.

Hasonlóképpen, aki a fa tetejére igyekszik, annak számolnia kell azzal, hogy kikerül az árnyékból, s aki mások fölé helyezkedik, az magamagát rekeszti ki az alázatosságból.

A svájci reformátor, Kálvin szerint „Semmi sincs, ami jobban ellenszenves és kiállhatatlan az emberi természetnek (ebben az elesett állapotában) mint alázatosnak (behódoltnak) lenni”. És mégis a legtiszteletreméltóbb tulajdonság az alázat.

Jézus tanítása is erre ösztönöz. Amikor a kisgyermeket állította a tanítványai elé, ezt mondta: „Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában(Mt 18,4). Majd amikor elutasította Zebedeus Fiainak a kérését, így tanította övéit: „Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok(Mt 20,25-27).

Mondhatjuk tehát, hogy az alázatosság szent ékszer és szalag a hívők homlokán, megtartója minden erénynek. Igazi érdem, amely mint a gyöngy a kagylóban, szívesen rejtve marad, amíg napvilága kerül.

S végül az ifjabbak intése is egy ígérettel zárul, mégpedig a kegyelem ígéretével.

Egy történet szerint: „Archimedes, a görög matematikus hallott arról, hogy úgyszólván mindenki visz valami ajándékot Szókratésznek, a híres bölcsnek. Archimedes is szívesen adott volna neki valamit, de ő szegény volt, nem volt semmije. Egy napon mégis odalépett a bölcshöz és így szólt hozzá: mivel nekem, óh, Szókratész, nincs semmi elajándékozni valóm, magamat adom neked. Mire Szókratész így válaszolt: Tedd meg ezt, és én visszaadlak téged magadnak jobbként, mint amilyen most vagy”.

Ezt a csodát sokkal inkább meg akarja és meg tudja velünk tenni Jézus. Akkor is, ha most kicsinységen keresztül vezeti az Ő nyáját fel a mennyei hazába, szegényen és mindig szegényebben, s eközben Krisztus lesz egyre nagyobb – mert ez Isten országa örököseinek útja. Az alázatosság völgyén keresztül, míg Isten az Ő Paradicsomát és benne az embert újjáteremti. Ez lesz a mi eljövendő városunk, amelyben az alázat kegyelemből elveszi méltó jutalmát, az örök életet.

Befejezésül szóljon Péter intése a mai tanítókhoz, pásztorokhoz és a mai gyülekezetekhez: „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején(1Pt 5,6), mert Ő már elhívott titeket Krisztusban az Ő örök dicsőségére. Ámen

Imádkozzunk!

Hálát adunk neked, üdvözítő Urunk, hogy pásztori szavaddal híveid közösségébe terelsz, és az örök élet felé vezetsz minket. Győzd le hitetlenségünket, hogy engedjünk hívásodnak, és erősítsd akaratunkat, hogy készségesen kövessünk Téged.

                                                            †Ámen

Énekek: 47 6 357 475

You may also like...

Pesthidegkúti Evangélikus Egyházközség