Túri Krisztina igehirdetése, 2020. 06. 07.

Szentháromság ünnepe

2020. június 07.

Lukács 10,21-22

21Abban az órában így ujjongott Jézus a Szentlélek által: Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted az egyszerű embereknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak. 22Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.

Keresztény gyülekezet, szeretett testvérek a Jézus Krisztusban!

Kétféle címadással találkoztam a mai ige sorai fölött a különböző bibliafordításokban. Tudjuk, hogy ezek a címek jóval később kerültek oda, mint amikor a szöveg íródott és inkább az értelmezés síkjain mozognak már, de épp ezért érdekesek is. Az egyik : „Jézus öröme”, a másik pedig „Jézus hálaadása”.

Az öröm nyilván általánosabb megfogalmazás, a hálaadásban viszont, meglátásom szerint van valami magasabb rendű valóság, amely túlmutat az érzelmeken. A hálának természetesen eleme lehet az öröm is, de nem csak örömteli dolgokért vagyunk hálásak. A kersztény ember hálája és öröme pedig nem tud nem összekapcsolódni végsősoron Istennel, Krisztussal és a Szentlélekkel. Nem véletlenül kerül épp Szentháromság ünnepére ez az ige.

A megelőző szakaszban tehát azt olvashatjuk, hogy Jézus kiküldi a 72 tanítványt, akik visszaérkezve megosztják az örömüket a küldővel, afelett, hogy milyen hatással volt a rájuk bízott üzenet más emberek életére: „Uram a te nevedre, még az ördögök is engedelmeskedtek nekünk!” (Lk 10,17) Jézus nem ünneprontó – de ezt az örömöt, amivel tanítványai megérkeznek mégis mederbe tereli. Távlatot és irányt ad neki. Egy szinttel – egy igen magas szinttel – feljebb is emeli, mondván: „…ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy nevetek fel van írva a menyben.” (Lk 10,20)

Jézus örül a tanítványok örömének ez nem kérdés – a „Szentlélek által ujjong”. Mert ő tudja, amit az övéi még csak éreznek, hogy a hétköznapi megélesek mögött ott van Isten nagyszabású terve és munkája. Erre mutat rá. Az örömnek arra a szintjére, ami az öröm teljessége – az üdvösség valósága. Egy olyan minőség, ami a menny sajátja – hiszen ott lesz teljessé az öröm is. Gyakran tanít is erről Jézus, amikor Isten országát olyan helyként jellemzi – amiről tudjuk, hogy nem konkrét hely, hanem létállapot – ahol az öröm meghatározó. Jézus egyfajta Te Deum-ot, Istent dícsérő himnuszt mond, a Szentlélek által, amelyet így kezd el „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura”.

Örömmel és hálával látja Isten munkáját a tanítványokban és a tanítványok által, mert Isten felfedte magát az „egyszerű embereknek”. Különleges kifejezés szerepel az eredeti szövegben, amellyel a fordítók megküzdenek minden alkalommal – főleg azért, mert ezek a fordításban használt fogalmak nem mindig abba az irányba viszik a gondolkodásunkat, amely a jézusi mondanivaló.

A „népiosz” szó jelentése elég tág spektrumot ölel fel : kiskorú, beavatatlan, valamiben járatlan, gyermeki. Ha végig nézünk ezeken a kifejezésen megértjük, hogy Jézus nem degradáló módon szól a tanítványokról – hanem úgy, mint szellemi síkon is úton lévőkről. A gyermek példáját tovább víve, egy gyermek nem visszamaradott, vagy elhibázott gondolkodású, csak még sok mindent meg kell értenie, tanulnia, tapasztalnia. A gyermekiség pozitívuma – amit Jézus példaként is állít – nem a naivitás, hanem az a hozzáállás az élet dolgaihoz, hogy egy gyermek tudja, a „felnőttek” vezetésére, támogatására, gondoskodására van szüksége. Azt is tudja, hogy az irány az, hogy egyszer majd ő is felnőtt lesz.

A tanítványság útján mindannyian formálódunk. A Szentháromság egy igaz Isten formál minket. „A bölcsek és értelmesek”( értsd: csak az emberi teljesítményekre hagyatkozók) – akik az ellentétpár másik oldalán szerepelnek a krisztusi Te Deum-ban, nem hagyják, hogy Isten vezesse, tanítsa, meglátásokra juttassa őket, annak a vélt igazságnak az alapján, hogy ők már mindent tudnak.

Egy teológus így summázza a „gyermekiség” vagy az „egyszerű emberi lét” lényegét: „akik kicsinységük tudatában Istenbe vetik reménységüket”. Ő a cselekvő, és a mi életünk belesimulhat az Ő cselekvésébe – nevezhetjük ezt kegyelemnek is! Ilyen értelemben ismerhetjük el a mi kicsinységünket és láthatjuk meg az Ő nagyságát.

Isten nem engedi át a dicsőségét másnak – nem azért, mintha bármit tőlünk kellene féltenie ezen a téren, hiszen látjuk,  az ember Istenfölé magasodásának terve és gyakorlata eddig mindig a bábeli zűrzavarhoz, sőt katasztrófához vezetett – az Atya éppen a következményektől akar megóvni. Mert végsősoron örömre teremtett. Hála legyen Neki ezért….Te Deum laudamus!

A Szentháromság titka, ma különleges hangsúlyt kap ezen az ünnepnapon. Ha teszünk egy kis történeti kitekintést, azt találjuk, hogy az egyház közel ezer éve ünnepli a Szentháromság ünnepét. A 8. századtól találunk hozzá köthető liturgiai elemeket, a római misekönyvbe pedig hivatalosan 1570-től került be. Galliában kezdték el ünnepelni, és Róma először mint „dogma ünnepet” elutasította, csak XXII. János francia pápa rendelte el általános érvénnyel 1334-ben avignoni fogsága idején.

Fontosságát az is növelte az idők során, hogy sok zavaros tanítás jelent meg és él a mai napig a Szentháromságról – ezért is érdemes, legalább évente egyszer komolyabban elővenni, mit is hiszünk mi evangélikus keresztények a Szentháromság kapcsán.

Jézus mai igénkben nagyon konkrétan fogalmaz arról az egységről, amely a Szentháromság valóságában megnyilvánul.

Leegyszerűsítve így is fogalmazhatunk, ha ezt a tanítást összegezzük a Szentháromság személyeiről: Isten a láthatatlan Atya felettünk. Ő az, aki nem emberhez hasonló – „csak” dicsősége látható a dolgok mögött. Ő a Teremtő.

Jézus – aki Megváltó, Isten Fia, az emberré lett Isten – aki értünk jött ebbe a világba, hogy megváltson minket. Az isteni szeretet „transzparense” – láthatóvá tevője.

A Szentlélek pedig a bennünk munkálkodó Isten. Megszentel, vezet, megértésre visz, közösségbe von.

A „lutheri veretes” definíció szerint pedig: „Szükséges, hogy magáról az ünnepről megemlékezzünk, ’s a mi hitünknek legfőbb ágazatáról szóljunk, melynélfogva egyedül mi keresztyének ’s rajtunk kívül senki más e földön, hiszünk Istenben, mint Atyában, Istenben, mint Fiúban és Istenben, mint Szentlélekben. Ez az egyháznak legfontosabb hittétele, melyet nem ember gondolt ki, hanem egyedül Isten igéje nyilatkoztatott ki. ….az Atya és a Fiú két különböző személy; azonképen a Szentlélek személye is más, mint az Atyáé és a Fiúé, és ezek mégis csupán egyetlen egységes Istent képeznek.

Hogy pedig afelett ne kételkedjünk, hanem az Atyaistenben, Fiúistenben és Szentlélekistenben higyünk, miként azt naponként a Hiszekegyben valljuk és ne csináljunk egy tömeget, vagyis egy személyt belőle, – három különböző munka áll előttünk, hogy a személyekben különbséget tehessünk, azoknak természetét azonban szét ne válasszuk ’s egy Istent, egy osztatlan lényegben imádjunk.”

Zárásként, ha már átgondolhattuk azt, hogy milyen háttere van ünnepünknek, mit is jelent számunkra ez az ünnep térjünk vissza a hogyan ünnepeljünk kérdéséhez.

Ha jézusi módon szeretnénk ezt megtenni, mai igénkből kiindulva nem tehetjük mi sem másképp, mint örömmel és hálával, mondhatni Te Deummal.

Ebben az örömben és hálában pedig megfogalmazódhatnak egészen átlagos megéléseink is, amelyeken keresztül megérthettük, az Atya mindenek fölötti valóságát, Jézus kegyelmét, a Lélek erejét.

Én Sík Sándor gondolatait hívtam ehhez segítségül:

Sík Sándor:

Te Deum

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! –
hála legyen, Uram!
hála legyen!

Ámen!