Sztojanovics András nagycsütörtöki igehirdetése, 2020. 04. 09.

Mt 26,36-46

„Akkor elment velük Jézus egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és azt mondta a tanítványoknak: Üljetek le itt, míg elmegyek, és amott imádkozom. És maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, s elkezdett szomorkodni és gyötrődni. Majd ezt mondta nekik: Felette igen szomorú az én lelkem mindhalálig, maradjatok itt, és virrasszatok velem! Egy kissé előrement, arcra borult, és e szavakkal könyörgött: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár, mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te. Majd visszament a tanítványokhoz, alva találta őket, és azt mondta Péternek: Ennyire nem tudtok vigyázni velem még egy órát sem? Vigyázzatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek, mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen. Ismét elment másodszor is, és könyörgött: Atyám,ha nem múlhat el tőlem ez a pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod. Amikor visszatért, ismét alva találta őket, mert szemük megnehezedett. És otthagyva őket ismét elment, és harmadszor is ugyanazokkal a szavakkal imádkozott. Majd a tanítványaihoz ment, és azt mondta nekik: Aludjatok immár és nyugodjatok. Ime elközelgett az óra, és az Emberfiát a bűnösök kezébe adják. Keljetek fel, menjünk! Íme elközelgett, aki elárul engem.”

 Kedves Testvérek!

Ez a nagycsütörtöki esemény ritkábban kerül elénk. Ismertebb az utolsó vacsora jelenete, az úrvacsora szereztetése, Jézus cselekedete a lavórral és törülközővel. A Gecsemáné kertben gyötrődő Jézus nehéz órája is fontos része természetesen ennek az estének, de a mi figyelmünk általában nem erre fókuszál. Most mégis meg kell tennünk, – hála azt alapige kijelölőinek. Az igehirdetési alapige arra késztet, hogy nagyon is figyeljünk a Gecsemáné kertben történtekre.

A csütörtök esti események hamar leleplezik, hogy ez a történet sem a tanítványok sikertörténete.

Mint annyi más feljegyzett jelenet az evangéliumokban, ez is a tanítványok kudarcáról szól. S nem csak az akkori, hanem mai tanítványok, vagyis a mi kudarcunk története.

Jézus a 11 tanítvánnyal – Júdás már nincs velük – felmegy az Olajfák hegyére, majd egy olajfa ligetbe, ahol megkéri a három „nagyot”, a tanítványi kör krémjét, hogy kísérjék el őt virrasztani, imádkozni. Természetesen mennek. Hogyne, hiszen nem is sokkal előbb még fogadkoztak, hogy az életüket is odaadnák a Mesterért, ők mindenre hajlandók érte. Ezt az apróságot csuklóból, könnyedén teljesíteni tudják. Mit nekik egy kis virrasztás, imádkozás. Készen állnak mindenre.

Jézus az Atyával beszél. Mi csak azt a rövid összefoglaló mondatot ismerjük ebből a beszélgetésből, hogy azt a keserű poharat Jézus nem akarja kiinni, de legyen úgy mégis, ahogy az Atya akarja.

Nem könnyed társalgás folyik, Jézus vért izzad. Nem képletesen, valóban. Nagyon ritka esetekben előfordul, hogy az arcon, a kezeken óriási stressz hatására a sértetlen bőrön át vér szivárog át. Jézussal is ez történt. Félelmetes és rettenetes, amivel szembe kell néznie. Számunkra minden bizonnyal fölfoghatatlan az a küzdelem ami benne végbement. Ő pontosan tudta, mi fog történni. Milyen fizikai, de még inkább milyen lelki teher zuhan majd rá. Tudta, milyen gyötrelemben lesz része, hogy így kell majd felkiáltania: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Tudta, hogy a világ minden bűne szakítja el az Atyától, löki a legnagyobb ellenség, a halál karmaiba.

Amikor visszamegy a tanítványokhoz, azok alszanak. Nem sikerült kitartani. Hamar elkalandoztak a gondolatok. Előbukkantak a saját ügyeik, a fáradtságuk, talán betegségük, a család gondja, a megélhetés nehézsége, a jövő bizonytalansága, krízisek, járvány, egyéb aggodalmak. Azt teszik, amit mindig is tettek, teszünk; forgunk magunk körül, csak a saját igazságunk, ügyeink, kényelmünk, jól létünk számít, semmi más. Ők most fáradtak, elnehezült a lábuk, majd leragad a szemük, miért is ne aludjanak? (Hányszor aludtunk bele mi is az esti imádságba, igeolvasásba, mert az egész napi rohanás után nagyon is erőtlen volt a test.)

Jézus visszatér az imádkozáshoz. Nem csodálkoznék, ha ezt mondta volna: Ezekért kell meghaljak? Ők a leghűségesebbek, a legjobbak, de ezek sem tudnak kibújni a bőrükből, ami nekem fontos, az nekik nem, csak magukkal törődnek, hogy nekik ne legyen gondjuk, bajuk. Ezekért kell meghaljak, akik nem tudnak kilépni a saját árnyékukból. Nem tagadják meg magukat, alszanak, Kérek valamit és nem teszik, csak az érdekli őket, ami velük történik, alszanak. Forognak a maguk kis világában, csak arra koncentrálnak, hogy a saját biztonságuk, kényelmük, rendjük ne sérüljön, csak a pillanat számít, csak most ne legyen baj, alszanak. Mindig megtalálják a nekik tetsző utat, hogy akaratuk érvényesüljön, s ha nem, akkor önzésük, szeretetlenségük, közönyük, határtalan. Alszanak.

Jézus pedig gyötrődik, tusakodik, minden porcikája tiltakozik,mert nem lehet, hogy az Élet fölött győzzön a halál, de mégis meg fog történni, mert ő az engedelmes Fiú, mert újra csak kimondja, Atyám legyen meg a te akaratod.

Mi az üzente ennek az igének?

Öröm, mindenek felett! Örömöt hirdet ez az ige, mert olyan Urunk van, aki el tud hordozni minket, Aki kitart mellettünk ezernyi kudarcunk, szégyenünk, ezernyi bűnünk, hitetlenségünk ellenére is. Örülnünk kellene, hogy nem vagyunk elhagyottak, akik nem kellenek az Istennek. Bár jogos lenne a szakítás velünk, de ez nem történt meg! Nem állt föl, nem ment ki a Gecsemáné kertből, hogy ö ezt nem csinálja tovább, mert ezek nem érdemlik meg, alszanak, álomvilágban élnek, hazug, festett egekre bámulnak. Jézus mégis megy a Golgotára, nem egyszerűen miattunk, de miértünk! Ki érti ezt? Ki becsüli meg ezt? Ki örül mindennek? Itt az idő, hogy ez a nagyhét az öröm ideje legyen. Kellünk az Úrnak. Hitvány, értéktelen vacak kis porszemnyi létünk Jézusnak olyan fontos, hogy bár nem akarja a kereszthalált, de mégis megy. Viszi majd az irgalmatlanul nehéz keresztet, a bűneik átkozottul súlyos terhét. Örülni lehet, nagyon örülni, mert mindig erre vágytunk; legyek fontos, értékes valakinek. Majd belepusztulunk, ha nem találunk olyan párt magunknak, aki elfogad bennünket, ha nem találunk embereket, akik szeretnek minket, ha nem kellünk senkinek. Most arról szól a Gecsemáné kerti történet, hogy szeretve vagyok, érdemtelenül ugyan, de fontos vagyok, kellek Jézusnak.

Hála, szívet lelket betöltő hála. Hálás lehetek, mert semmiképp nem érdemlem meg Jézus áldozatát. Végig aludtam az életemet. Abban az értelemben mindenképp, hogy Ő kért valamit, én meg úgy forgattam a dolgokat, hogy a magam elképzelése, akarata, igazsága, kényelme meglegyen. Ha úgy hittem időnként, hogy őt szolgálom, abban is csak a magam arcmását kell felfedeznem. De mindez nem számít, Jézus döntött, ezer sebből vérző életem kell neki. Bűneim, hitetlenségem, sötét titkaim sem tántorítják el, felmegy miattam, de értem a Golgotára. Hálás lehetek, s ez úgy mutatkozik meg, hogy a gondolataimban mindig visszatér az a csöndes, boldogító érzés, hogy hordoz engem az Úr. Figyelme nem lankad, gondoskodása megújul napról napra, biztonságban, a szeretetében vagyok.

Szilárd reménység. Van értelme az életemnek. Amikor rámtör a kedvetlenség, vagy kétségbeesés, depresszió vagy félelem, ebbe a reménységbe kapaszkodom; Jézus döntött mellettem, vállalt engem, kivezet minden sötétségből. Nem tűnök el nyomtalanul a világból. Emberek ugyan nem emlékeznek rám néhány évtized múlva, esetleg a gyerekeim, talán az unkáim gondolnak időnként rám, azután ők sem lesznek már. Jézus azonban összegyűjti az övéit az utolsó napon. Minket is, engem is. Mert a Gecsemáné kertben megharcolta a harcát, legyen meg az Atya akarata, akkor is, ha ez a kínok kínját, halált jelent Jézusnak. Elfogadta a kereszthalált, hogy életünk legyen. Ezt az életet várjuk. Még ha el is alszunk, felébreszt a nagy napon. Örököljük az országot, együtt leszünk Vele, és mindazokkal, akik tudják a hit bizonyosságával, hogy fontosak Jézusnak. Ámen.