Veperdi Zoltán igehirdetése, 2024. február 4.

†

Hatvanad vasárnap

Zsolt 95, 1-11

Farkasrét, 2024. február 4.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Hatvanad vasárnapra az igehirdetés alapjául választott! Feljegyezve találjuk Zsolt 95,1-11-ben a következőképpen:

„Jöjjetek, örvendezzünk az ÚR előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt! Menjünk eléje hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval! Mert nagy Isten az ÚR, nagy király minden isten fölött. Kezében vannak a föld mélységei, a hegyek ormai is az övéi. Övé a tenger, hiszen ő alkotta, a szárazföldet is az ő keze formálta. Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az ÚR előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, kezében levő nyáj vagyunk. Most, amikor halljátok szavát, ne keményítsétek meg szíveteket, mint Meríbánál, amikor Masszánál voltatok a pusztában, ahol megkísértettek engem őseitek, próbára tettek, bár látták tetteimet. Negyven évig bosszankodtam arra a nemzedékre, és ezt mondtam: Tévelygő szívű ez a nép, nem ismeri útjaimat. Meg is esküdtem haragomban, hogy nem mehetnek be a nyugalom helyére!” (Zsolt 95, 1-11)

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Íme, böjtelőben még ott fénylik mögöttünk Karácsony dicsősége, de már felsejlik előttünk Húsvét, a feltámadás csodája is, hogy mennyei fényt ragyogjon földi vándorpályánkra. S ma, Hatvanad vasárnapon, arra hív minket Isten, hogy a süketségből eljussunk az ige hallására!

Talán nem haszontalan, ha megemlítem itt az oltári igét is, a magvető példázatát Lukács evangéliumából. Hiszen az először is világossá teszi előttünk, hogy „A mag az Isten igéje”(Lk 8,11). Amit nekünk most meg kell hallani.

Azután azt is megfigyelhetjük, hogy a magvető nem kérdezi meg, hogy vetheti-e a magot? Isten eldöntötte, hogy kinyilatkoztatja az evangéliumot, és ezt meg is tette, és teszi ma is. Az ember akár akarja, akár nem.

S az is feltárul előttünk a példázatból, hogy az emberek különbözőképpen fogadják az igét. Egy biztos, hogy a mag leesik a földre. Egyeseknél az útfélre esik, akiktől egyhamar elrabolja az ördög. Azután van, akiknél nem tud meggyökerezni, s így ezek a megpróbáltatások idején elbuknak. Másoknál tövisek közé kerül. Ezek a tövisek az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei, amelyek megfojtják a magot, és nem érlelnek termést. Íme, a mag, csak azoknál ver gyökeret, s majd hoz termést, akik igaz és jó szívvel hallgatják az igét. Ezek meg is tartják azt, s ezért sok termést is hoznak.

Máris megérthetjük tehát, hogy mit is mond nekünk a 95. Zsoltár figyelmeztetése: „Most, amikor halljátok szavát, ne keményítsétek meg szíveteket”(Zsolt 95,7-8).

Mielőtt azonban erről a felszólításról beszélnénk, csodálkozzunk rá magára a zsoltárra. Mindjárt az első sora megragadja a figyelmünket: „Jöjjetek, örvendezzünk az ÚR előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt!”(Zsolt 95,1).

Az első hét vers az ének himnikus bevezetése, amelynek hátterében valószínűleg egy zarándokút áll. A pap hívja a gyülekezetet az Úr előtti hódolatra: örvendezve és ujjongva kell az Isten elé állni. Hiszen egyedül Jahve igaz, élő Isten, aki a szabadító kősziklánk. Akinek jóságáért, szeretetéért, kegyelméért, mi csak hálát adhatunk, és tiszteletünket ujjongó énekszóval fejezhetjük ki. Ahogyan a zsoltár fogalmazza: „Mert nagy Isten az ÚR, nagy király minden isten fölött”(Zsolt 95,3).

Isten egyedülálló nagysága abban is felfedezhető, hogy Ő alkotott mindent. A mélységet és a magasságot, a tengert és a szárazföldet is az Ő keze formálta. Sőt! Ő teremtette az embert is a saját képére és hasonlatosságára. Ezért írja a zsoltár: „Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az ÚR előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, kezében levő nyáj vagyunk”(Zsolt 95,6-7).

Milyen szép ez a felszólítás: boruljunk le, hajoljunk meg, s ez még mindig nem elég: essünk térdre a mi Alkotónk előtt! Hiszen Ő a mi pásztorunk, a mi jó Pásztorunk! Mi pedig legelőjének nyája vagyunk, akiket úgy terelget, ahogyan kell. Az elveszettet megkeresi, az eltévedtet visszatereli, a sérültet bekötözi, a gyengét erősíti, és a kövérre is vigyáz.

S mi már azt is hozzátehetjük, hogy Isten az Ő egyszülött Fiát, Jézus Krisztust is föláldozta értünk, hogy a Benne való hit által megigazuljunk, és elnyerjük az örök életet.

Emlékszünk, Jézus a Jó Pásztornak nevezte magát. János evangéliumában, többek között, ezt mondta: „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát, és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók; azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak a hangomra, és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor”(Jn 10,14-16).

Íme, Isten engedelmes gyermekeinek a legfontosabb feladata: hallgatni az Ő hívó szavára, bűnbocsánatot hirdető evangéliumára. S erre biztat a mai zsoltárunk is: „Most, amikor halljátok szavát, ne keményítsétek meg szíveteket”(Zsolt 95,7-8).

A zsoltáros itt a pusztai vándorlás egy eseményére emlékeztet. Mózes második könyve tudósít arról, hogy az Egyiptomból kiszabadult Izrael, Szín-pusztáját elhagyva haladt a Sínai-félsziget déli csücske felé. Refídimnél ütöttek tábort, ahol a nép ismét perlekedni kezdett Mózessel, s rajta keresztül végső soron az Istennel is. Mert nem volt vizük. Ezt mondták: „Hát azért hoztál ki bennünket Egyiptomból, hogy szomjan pusztíts minket gyermekeinkkel és jószágainkkal együtt?!”(2Móz 17,3).

Közel voltak már a Hórebhez, az Isten hegyéhez. Mózes pedig segítségért kiáltott az Úrhoz, Aki ezt mondta neki: „Menj végig a nép előtt, és végy magadhoz néhányat Izráel vénei közül! Vedd kezedbe botodat, amellyel a Nílusra ütöttél, és menj! Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép”(2Móz 17,5-6).

Mózes pedig „Elnevezte azt a helyet Masszának és Meríbának, Izráel fiainak a perlekedése miatt, és mert így kísértették az URat: Közöttünk van-e az ÚR vagy sem?”(2Móz 17,7).

Az időrendben visszafelé nézve, túl voltak egy ideje a fürjek és a manna csodáján. Ez előtt Mózes Márában a keserű vizet édessé változtatta. Átélték már a Vörös-tengeren való csodálatos átkelést, amikor is „Az ÚR pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel meg tűzoszlopban, hogy világítson nekik, és éjjel-nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől”(2Móz 13,21-22).

Nemhiába mondja zsoltárunkban az Isten: „Negyven évig bosszankodtam arra a nemzedékre, és ezt mondtam: Tévelygő szívű ez a nép, nem ismeri útjaimat. Meg is esküdtem haragomban, hogy nem mehetnek be a nyugalom helyére!”(Zsolt 95,10-11).

El kell mondjam, hogy ez az indulat, vagyis az Isten iránti kétkedés, az Ő szavának hallatán a mi szívünk megkeményedése, parancsolatainak semmibe vétele, a bűnbeesés óta kíséri az emberiséget. A Jelenések könyvében is, az utolsó idők csapásainak megtörténtekor, az emberek csak „Káromolták az Isten nevét, akinek hatalma van ezek fölött a csapások fölött, de nem tértek meg, hogy dicsőséget adjanak neki”(Jel 16,9), és „Káromolták a menny Istenét, de nem tértek meg cselekedeteikből”(Jel 16,11).

S talán nem ugyanez van ma is? Az emberiség jelentős része nem törődik az Isten törvényével. Hiába hirdettetik az evangélium, hiába hangzik Isten megtérésre hívó szava, sokszor az útfélre esik!

Bizonyára ismert a Testvérek előtt, hogy rendszeresen bejárok a Szent János kórházba, és a Városmajor utcai Szívklinikára, a betegeket látogatni. Természetesen találkozom nem hívő emberekkel is. A rendszerválás előtti negyven év rombolása még most is kézzelfogható. Sokan nőttek föl az Isten ismerete és hit nélkül. Ami nem mindig az ő hibájuk.

Vannak, akik mereven elzárkóznak, és hallani sem akarnak Isten dolgairól. Arról az Istenről, Akinek „Kezében vannak a föld mélységei, a hegyek ormai is az övéi. Övé a tenger, hiszen ő alkotta, a szárazföldet is az ő keze formálta”(Zsolt 95,4-5).

A lelkem mélyén szánakozom ezeken az embereken, mert nem tudják, mit cselekszenek. Az örök élet Urát nem akarják megismerni, nem kívánják a SZERETET megszeretni! Azt a magot, amelyet nekik szánt a magvető, elkapkodta az útfélről az ördög!

Hálás vagyok Istennek azért, hogy vannak, akik nyitottak egy beszélgetésre. Természetesen, nem azzal a kérdéssel kezdem, hogy tudja-e, hogyha ma meghalna, hová kerülne: a pokolba, vagy a mennyországba? Hanem próbálom megérteni betegséggel küszködő embertársamat, és együtt érző szívvel a megnyugvás, lelki békesség felé vezető útra irányítani.

S persze, találkozom hívő emberekkel is. Ez a legnagyobb öröm. Amikor együtt figyelünk Isten hívó szavára, és együtt örvendezünk az Úr előtt. És eszünkbe sem jut megkeményíteni a szívünket! Sőt! Egymás hitéből épülünk.

Nos, szeretett Testvérek. Hatvanad vasárnapon, amikor az Isten igéjét halljuk, óvjuk a szívünket a legkisebb kétkedéstől, megkeményedéstől. A teremtő Isten, az Atya, Fiú és a Szentlélek, ma is az egyedüli ura a világnak. Isten ma is a SZERETET. Mi pedig csak Benne bízzunk, csak Őt kövessük. Ne tévelyegjünk, hogy a mi ítéletünk ne az legyen, mint a hűtlen szívűeknek, hogy nem mehetünk be a nyugalom helyére! Hanem inkább az, hogy a Jézus Krisztusba vetett hitünkért elnyerjük az örök életet!

                                                            †Ámen

Imádkozzunk!

Istenünk! Mennyei Atyánk! Légy áldott, hogy tart még kegyelmed, és ma újra hallhattuk üzenetedet, pedig sokszor nem figyeltünk rá. Nyisd meg szívünket, hogy megértsük evangéliumod titkát, és hálásan szolgáljunk neked, az Úr Jézus Krisztusért.

                                                                  †Ámen

Énekek: 47 4 286 291