Veperdi Zoltán igehirdetése, 2023. augusztus 13.

†

Szentháromság ünnepe után 10. vasárnap

Hab 2,1-4

Farkasrét, 2023. augusztus 13.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Szentháromság ünnepe után tizedik vasárnapra az igehirdetés alapjául választott! Feljegyezve találjuk Hab 2,1-4-ben a következőképpen:

„Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám és mit felel panaszomra. Válaszolt is nekem az ÚR, és ezt mondta: Írd le ezt a kijelentést, vésd táblákra, hogy könnyen el lehessen olvasni! Eldöntött dolog már, amiről kijelentést kaptál, hamarosan célhoz ér, és nem okoz csalódást. Ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan bekövetkezik, nem marad el. Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él.” (Hab 2, 1-4)

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Ma sem tehetem meg, hogy nem hangoztatom az örömhírt: Isten hív minket! Hív bűnbánatra, hív megtérésre, hív az örök életre! Mert szeret! És Isten hívása ezen a vasárnapon ebben a mondatban fogalmazódik meg előttünk: „Hit által igazulunk meg!”(Ágenda).

Hit által igazulunk meg! – igazi lutheránus alapgondolat! Hogyan is írja Pál apostol a Római levélben: „Azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül”(Róm 3,28).

Nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy Pál a görög „dikaiow” (dikaioó) igét használja, amely azt jelenti: igazzá (azaz bűntelenné) tesz, és igaznak (vagyis bűntelennek) nyilvánít! Ráadásul passzívumban van, s ezzel egyszer s mindenkorra kizárja azt, hogy az ember önmagát igazíthatja meg! Nem a saját, emberi erőfeszítése teszi igazzá, hanem Isten végtelen kegyelme, amit az embernek „csak” hittel el kell fogadni!

Igaz, Jézus azt mondja a Hegyi Beszédben: „Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes”(Mt 5,48).

S teszi ezt abban az összefüggésben, hogy a régieknek megmondatott: szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet! Mert ez nem egy tökéletes megoldás. A tökéletes megoldás Istennél van, aki felhozza napját jókra és gonoszakra egyaránt, és ad esőt az igaznak és a hamisnak is!

Az a tökéletes tehát, ha az ellenségeinket is szeretjük! S Máté itt a görög „teleio” (teleiosz) kifejezést használja, amely azt jelenti: célba ért, befejezett, teljes, tökéletes, végérvényes. Ez a gazdag jelentéstartalom megengedi azt a következtetést, hogy bár ebben az esendő földi testben sohasem lehetünk tökéletesek, azaz bűntelenek, de törekedhetünk rá! Éppen ezért, hiába akar valaki mindent teljesíteni erején felül, hiába akar valaki akár önmaga sanyargatásával is csak jót cselekedni, akkor sem állhat oda Isten elé, mondván: nézz rám, és lásd meg, hogy tökéletes vagyok. Mert még így is, csak egy esendő teremtmény!

Ezért mondhatja Pál, hogy a törvény cselekvésétől függetlenül a hit igazít meg. Mert ez nem azt jelenti, hogy nem kell betartani a törvényt. Hanem csak azt mutatja meg, hogy a megigazulás nem emberi erőfeszítés gyümölcse! Az pedig természetes, hogy ha valaki megismerte és elhitte az Isten végtelen kegyelmét – hogy a Jézus Krisztusba vetett hitért megbocsáttattak az ő bűnei, más szóval: megigazult – akkor önként és örömmel teszi a jót, a szeretet önzetlen cselekedeteit, amikor csak alkalma van rá!

Íme, ezek után lássuk meg, ahogyan azt az oltári igében olvastuk, hogy Jeruzsálem nem ismerte meg a békességre vezető utat. Az Istennel való megbékélés egyetlen útját, amelyet Jézus Krisztus mutatott meg! Pedig Jeruzsálem látta, a Messiás már ott volt a kapuinál, de mégsem hitte el, hogy a názáreti Jézus az Isten fia. Mert ez a hit elegendő lett volna a megigazulásához. Az a tény pedig, miszerint Jézus sírt Jeruzsálem felett, megmutatja, hogy Isten mennyire szerette és szereti az Ő városát!

S folytathatjuk: a templom sem ismerte meg a békességre vezető utat! A főpapok, az írástudók, és a nép vezetői, arra törekedtek, hogy elveszítsék Jézust! Ahelyett, hogy hittek volna Benne. És ott voltak az árusok is, akik a saját hasznukkal törődtek. Azzal nem is gondoltak, hogy az imádság házát rablók barlangjává tették. S talán a békesség útját nem is keresték.

Egyedül a nép – ahogyan Lukács írja: „Odaadó figyelemmel hallgatta őt”(Lk 19,48).

S itt megemlíthetem, hogy Lukács evangéliumának tizenkilencedik fejezete Zákeus történetével kezdődik. A megvetett fővámszedő, a bűnös, felismerte meglátogatásának idejét. Házába fogadta Jézust, és benne megtalálta a békességre vezető utat. Lukács így számol be erről: „Zákeus pedig odaállt az Úr elé, és ezt mondta: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak. Jézus így felelt neki: Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet”(Lk 19,8-10).

De forduljunk immár Habakuk próféta, és az ő írása felé. Nos, Habakuk a Krisztus előtti hetedik század utolsó harmadában élt, Jósiás király uralkodása idején, s ezzel Jeremiás próféta kortársa volt. Könyvében még csak jövendöli a káldeusok, azaz Babilon előretörését. Ám a hagyomány szerint megérte Jeruzsálem pusztulását, és Jeremiással együtt sírt a romok felett! Ez közös vonás Jézussal, aki persze már Jeruzsálemnek a Krisztus után 70-ben bekövetkezett lerombolására tekintett előre, és fakadt könnyekre.

Habakuk próféta nevének kétféle jelentését tételezik föl. Az első értelmezés az, hogy olyan ember, akit Isten átölel, és aki a népét a nehéz időkben is szeretettel átöleli. A másik szerint a próféta neve egy asszír kifejezés megfelelője, amely a bazsalikomot jelenti. E szerint Habakuk, népe számára jó illat a halál és a pusztulás közelében is! Mindkét értelmezés világosan igazodik a próféta személyiségéhez, küldetéséhez.

S íme, könyvének legelején, Habakuk próféta így panaszkodik imádságában: „Meddig kell még kiáltanom, URam, miért nem hallgatsz meg? Kiáltok hozzád az erőszak miatt, de nem segítesz! Miért kell látnom a romlottságot és néznem a nyomorúságot? Erőszak és önkény van szemem előtt. Folyik a per, és viszály támad. Azért nem érvényesül a törvény, nem hoznak soha igaz ítéletet, mert a bűnös kijátssza az igazat: ezért hoznak igazságtalan ítéletet”(Hab 1,2-4).

Megdöbbentő, hogy semmi ismeretlen nincs ebben az imádságban! Még szomorúbb, hogy semmit nem változtunk a próféta kora óta eltelt kétezer-ötszáz esztendő alatt! Az ember igazi tragédiája, hogy még mindig nem ismerte fel, és még mindig nem is akarja megismerni a békességre vezető utat! A bűnbocsánatot és örök életet hozó Krisztust, az Isten fiát, aki sírt Jeruzsálem felett! Az ember nem akar hit által megigazulni, hogy örök élete legyen!

Habakuk próféta azonban engedelmes szolgája az Istennek. Odaáll az őrhelyére, hogy panaszát elmondhassa az Úrnak, és meghallgathassa Isten válaszát. Aki nem is késlekedik a felelettel: „Írd le ezt a kijelentést, vésd táblákra, hogy könnyen el lehessen olvasni! Eldöntött dolog már, amiről kijelentést kaptál, hamarosan célhoz ér, és nem okoz csalódást. Ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan bekövetkezik, nem marad el”(Hab 2,2-3).

Isten be is tartotta ígéretét, hiszen alig telt el három évtized, és bekövetkezett a babiloni száműzetés! Izrael nem ismerte föl meglátogatásának idejét. Pedig Habakuk személyében próféta járt közöttük. Aki Isten szeretetével próbálta az ÚR iránti engedelmességre vezetni őket.

S ha most körültekintünk a világban, akkor – azt kell mondanom – hogy ma nekünk kell az őrhelyre állnunk! Hogy megmutassuk a békességre vezető utat! Az Istennel való megbékélés egyetlen útját, Jézus Krisztust! Mindenki a maga helyén, a maga környezetében, forduljon Isten szeretetével a felebarát felé, és ölelje őt az Istenhez!

Mert nincs más Isten! Habakuk próféta is, nem sokkal az igénk után, így tesz bizonyságot: „Mit használ a bálványszobor? – hiszen csak szobrász formálta! Mit ér az istenszobor? – hamis útmutatást ad! Bár bízott benne, aki megformálta, csak néma bálványt készített. Jaj annak, aki a fának mondja: Ébredj! – és a néma kőnek: Kelj föl! Adhat ez útmutatást? Arannyal, ezüsttel van ugyan borítva, de semmilyen lélek nincs benne!”(Hab 2,18-19).

Habakuk pedig, örök időkre, bízvást állíthatja Istenről: „Az ÚR azonban ott van szent templomában: csendesedjék el előtte az egész föld!”(Hab 2,20). S a jövőre tekintve teljes szívvel bizakodhat: „De a föld tele lesz az ÚR dicsőségének ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja”(Hab 2,14) és „Én vigadozni fogok az ÚR előtt, víg örömre indít szabadító Istenem”(Hab 3,18). Hiszen ő is tudja: „Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él”(Hab 2,4).

Emlékezzünk csak, hogy a Zsidókhoz írt levél, az Ószövetségből kiket sorol föl a hit példaképei között: Ábel, Énók, Nóé, Ábrahám, Mózes, Dávid! Esendő teremtmények voltak ők is. Volt, aki súlyosan vétkezett Isten parancsolatai ellen. Ám aligha lehet kétségünk afelől, hogy mindannyian – mint hűséges tanúk és szolgák – ott lesznek az Isten országában! Mert alázatosak maradtak Istennel szemben!

Az elbizakodott ember túl sokra tartja magát. Önmagában, vagy a körülményeiben, a kelleténél jobban bízik. Ahelyett, hogy a Teremtőjében hinne. S a lelke sem őszinte, elsősorban önmagával szemben, mert nem látja meg az igazi helyét, az alázatot az Isten színe előtt. S jól tudjuk, az ilyen ember – noha Isten kész megbocsátani neki – nem kedves az Úr előtt.

Mi tehát, szeretett Testvérek, mindennél jobban bízzunk az Istenben! Higgyünk az Ő egyszülött Fiának nevében, és cselekedjük akaratát! S mindvégig maradjunk alázatosak, hogy Jézus az utolsó napon majd, ígérete szerint, felmagasztaljon minket, örökre! (1Pt 5,6)

                                                                                    †Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, aki szánakozol emberi nyomorúságunkon, és bánkódol szívünk hitetlenségén: láttasd meg velünk életújító erődet, és győzz meg minket Szentlelkeddel, hogy élő reménységgel higgyünk tebenned, és veled éljünk most és mindörökké.

                                                                  †Ámen

Énekek: 323 9 460 293