Veperdi Zoltán igehirdetése, 2021. szeptember 12.

†

Szentháromság után 15. vasárnap

Lk 18, 28-30

Pesthidegkút (Lelkészotthon, Fébé), 2021. szeptember 12.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk, Szentháromság ünnepe után a tizenötödik vasárnapra, az igehirdetés alapjául választott. Feljegyezve találjuk Lk 18,28-30-ban, a következőképpen:

„Ekkor így szólt Péter: Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged. Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, az a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet”(Lk 18,28-30).

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Hadd hangoztassam ma is, azt a megunhatatlan örömhírt, hogy Isten hív minket! Hív bűnbánatra, hív megtérésre, hív az örök életre! Mert szeret! S íme, Isten hívása, ezen a vasárnapon, ebben felszólításban fogalmazódik meg számunkra: „Senki sem szolgálhat két úrnak!”(Ágenda).

Már az oltár előtt felolvasott ige is, a Galata levél egy szakasza, a bűn elleni harcra, a Krisztus törvényének megtartására buzdított minket. Mondván: „Aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet”(Gal 6,8) – világossá téve, hogy az Úrnak, azaz Jézus Krisztusnak szolgálni az egyetlen jó. S nem nehéz belátnunk, hogy a Lukács evangéliumából előttünk lévő ige, pontosan ugyanerről szól!

De haladjunk csak sorjában! Az első, amit most mondani fogok, valószínűleg meglepő lesz. Mert kijelentem, hogy Jézus egy megosztó személyiség! S mire alapozom ezt? Nos, Máté evangéliumában ezt mondja Jézus: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám; és aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt”(Mt 10,34-39).

Nos, azt nem gondolhatjuk, hogy az a Jézus, aki a szeretet két nagy parancsolatát adta nekünk, abban lelné örömét, hogy a családon belül, vagy az emberek között békétlenséget okozzon. Nem is ez a célja. Hanem az, hogy Őt megszeressék az emberek! Mert mit is mond: aki jobban szereti apját vagy anyját, s aki jobban szereti fiát vagy lányát! A cél tehát az, hogy az ember Jézust szeresse mindennél jobban! Őt kövesse, az Ő keresztjét hordozza, s ha kell az életét is odaadja érte!

Mert Jézus keresztje az, ahol az emberiség útja kettéválik. Az egyik megbotránkozik benne, és eltávolodik Istentől. A másik hisz benne, és attól kezdve csak Jézus útján akar járni, csak Krisztust akarja követni. Mert senki sem szolgálhat két úrnak! Csak egynek: a Krisztusnak!

De forduljunk immár Lukács evangéliuma felé! A tizennyolcadik fejezetben egy érdekes fokozást fedezhetünk föl. Ez a szakasz a hamis bíró példázatával kezdődik. Amelyben Jézus a szüntelen imádkozásra való buzdítással mindenképpen Isten felé irányítja az emberek, s a tanítványok figyelmét.

S nem állhatom meg, hogy itt ne emlékezzem arra a megdöbbentő mondatra, amelyet Jézus ennek a példázatnak a végén fogalmazott meg: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”(Lk 18,8). Mert ugye, cseppet sem mindegy, hogy a kereszttel való találkozást követően milyen irányban halad tovább az ember!

Lukács evangéliumában a hamis bíró után, a farizeus és a vámszedő példázata következik. Amelyben félreérthetetlenül világossá válik, hogy a bűneit megbánó, Isten előtt megalázkodó vámszedő ment haza megigazultan. Vagyis úgy, hogy Isten megbocsátotta bűneit. A vámszedő pedig ezzel vált késszé arra, hogy elfogadja Isten felmagasztalását, amely az örök életben ér célba.

Jézus ezután a kisgyermek példájával folytatja. Magához hívja a kisgyermekeket, és kijelenti, hogy ilyeneké az Isten országa. Sőt, arról is bizonyságot tesz, hogy ha valaki nem olyan alázattal és hittel bízza magát Istenre, mint ahogyan egy kisgyermek a szüleire, az semmiképpen nem mehet be az Isten országába. Hiszen a keresztnél nem a hit útjára lépett.

S itt következik az evangéliumban a gazdag ifjú története. Emlékezzünk csak: onnan indult a fejezet, hogy Jézus az imádkozás nélkülözhetetlenségéről beszélt. Mert ha Isten felé fordul az ember, akkor előbb-utóbb megkerülhetetlen lesz az a kérdés, amelyet a gazdag ifjú is föltett: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”(Lk 18,18).

Kiderül, hogy amíg a kisgyermekeknél elegendő volt a hit, addig a gazdag ifjúnál nem elegendők csak a jó cselekedetek az Isten országába való bejutáshoz! Hiszen Jézus ezt mondta neki: „Még egy fogyatkozásod van: add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, azután jöjj, és kövess engem!”(Lk 18,22).

Nem nehéz belátni, hogy Jézus itt a hitet hiányolja benne: a gazdag ifjú nem tudott lemondani a földi javakról a mennyei kincsek megnyerésére. Nem tudta bizalmát egyedül Istenbe vetni, lábait nem tudta egyedül Krisztus követésére irányítani. Vagyis a keresztnél ő is a rossz utat választotta!

Itt hangzott el Jézus ajkáról a kijelentés: „Milyen nehezen mennek be a gazdagok az Isten országába! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni”(Lk 18,24-25). A jelenlévők ajkán ekkor méltán fogalmazódott meg a kérdés: „Akkor ki üdvözülhet?” Amire Jézus így felelt: „Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges”(Lk 18,27).

Íme, ezek után, joggal vetődik föl a gondolat a tanítványokban is, amelyet Péter többes számban fogalmaz meg: „Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged”(Lk 18,28).

A formáját tekintve, ez nem egy kérdés. De az előzményeket immár ismerve, nyilvánvaló, hogy a tanítványokat az érdekelte, hogy ők bejuthatnak-e Isten országába.

Péter mondatának első felét érthetnénk akár dicsekvésnek is. A görög szöveg az „afihmi” (afiémi) igét használja, amely azt jelenti: elhagy, elbocsát, elenged. Vagyis a tanítványok elengedtek mindent, ami ehhez a világhoz köti őket. Ráadásul ezt Jézusért tették, hogy kövessék őt. Tehát, nem hiszem, hogy dicsekvés rejtőzne e szavak mögött.

Inkább arra gondolok, hogy a tanítványok még sok mindent nem tudtak, nem értettek. Tudjuk, még Pál apostol is azt hitte, hogy Jézus dicsőséges visszajövetele még az ő életében be fog következni. Jézus mennybemenetele előtt közvetlenül, a tanítványok ezt kérdezték tőle: „Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát?”(ApCsel 1,6). Ám Pünkösdkor a Szentlélek elvezette őket a teljes igazságra.

S az igénkben Jézus sem kárhoztatja a tanítványokat, inkább egy megerősített ígéretet ad nekik: „Bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, az a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet”(Lk 18,29-30).

Jézus nyilván tudta, milyen gondolatok jártak a tanítványok szívében. Tudta, hogy Péter igazat mond. Ők valóban otthagyták például a hálóikat, és azonnal követték Jézust. Vagy Máté, a vámszedő, a munkahelyét hagyta ott egyből Jézus hívására. S mindezt az Isten országáért tették, mert Jézus Krisztusban felismerték az Isten egyszülött Fiát, a Megváltót. Tehát amikor találkoztak a kereszttel, akkor jól döntöttek: a hit útjára léptek! S nem akartak két úrnak szolgálni, hanem csak egynek, az Isten Fiának, Akié minden hatalom mennyen és földön.

S talán azt is jó itt megemlítenünk, hogy Lukács evangéliumában, ezek után, Jézus harmadszor szól az Ő haláláról és feltámadásáról. A szerző így ír erről: „Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad”(Lk 18.31-33). S ezután Lukács még azt teszi hozzá: „Ők azonban semmit sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat”(Lk 18,34).

Pünkösd után azonban, mindent megértettek. Megértették, hogy nekik az értük meghalt és feltámadott Krisztust kell szolgálniuk! Akkor is, ha fel kell venniük az Ő keresztjét. És fel is vették, mert az áruló Júdás és János kivételével, a tanítványok közül mindegyik mártírhalállal pecsételte meg azt az elhatározását, hogy ő csak egy Úrnak akar szolgálni! Mert már teljes bizonyossággal hitték, hogy Jézusért örök életük van.

S végezetre, önmagunknak tegyük föl a kérdést, hogy mi kinek akarunk szolgálni? Mondják, hogy ma a keresztyénség a legüldözöttebb vallás a világon. S ez nyilván így is van, akkor is, ha egyelőre mi, itt Magyarországon, nem sokat érzünk belőle. Adjunk hálát Istennek ezért. Bár az istentelenek, rendre támadnak minket, mert nem alázkodunk meg előttük. De nem is fogunk. Mert mi is, csak az Urat, Jézus Krisztust akarjuk szolgálni! A Szentlélek erősítsen meg minket, hogy mindvégig megmaradjuk a Krisztus szolgálatában! †Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, aki mindent odaadtál értünk, hogy életünk és üdvösségünk legyen: tégy minket hozzád hasonlóvá, hogy mindenünkkel, amink csak van, készségesen szolgáljunk neked és embertársainknak.

                                                                  †Ámen

Énekek: 331 9 451 291