Veperdi Zoltán igehirdetése, 2021. január 24.

†

Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap

Mt 17, 1-9

Pesthidegkút, 2021. január 24.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, melyet anyaszentegyházunk Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnapra az igehirdetés alapjául választott! Feljegyezve találjuk Mt 17, 1-9-ben, a következőképpen:

„Hat nappal ezután Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a világosság. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, készítek itt három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. Miközben ezt mondta, íme, fényes felhő borította be őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok! Amikor a tanítványok ezt meghallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: Keljetek fel, és ne féljetek! Amikor pedig föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. Miközben jöttek le a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül”(Mt 17,1-9).

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Az egyházi esztendőnek eme fordulópontjánál, amikor a Vízkereszt utáni utolsó vasárnappal lezárul a karácsonyi ünnepkör és böjtelővel Húsvét felé fordulunk, íme egy olyan eseményt hallottuk az igében, amely kétségtelenül Máté evangéliumának az egyik csúcspontja.

Mózes és Illés jelenlétében, a három kiválasztott tanítvány, szózatot hallanak a mennyből: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!”(Mt 17,5).

Nem lehet immár semmi kétség: a názáreti Jézus, aki Karácsonykor, Betlehemben, romlandó embertestünket magára vette, és Húsvétkor a kereszten bevégezte a megváltás szent művét, az a Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia. Máté azért írta meg az evangéliumát, hogy bizonyságot tegyen erről. És ma nekünk szól ez a Krisztusról való vallástétele!

A továbbiakban most először érdemes megvizsgálnunk, milyen szövegkörnyezetben szerepel Máté írásában az igeszakaszunk, mert ebből is igen sok tanulságot levonhatunk a magunk számára.

Nos, nemrég történt, hogy a farizeusok jelt kívántak Jézustól. De azoknak – akik az írásokat a legjobban ismerték, s akiknek így először kellett volna felismerniük, hogy Jézusban a Messiás jött el – Krisztus ezt mondta: „Nem adatik neki más jel, csak a Jónás próféta jele”(Mt 16,4). S így hitetlenek maradtak!

S az evangélium sorrendjében ezután Péter vallástétele következik, amely Cézárea Filippiben hangzott el: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”(Mt 16,16).

Íme, amit akkor az Atya, az ő Szentlelke által jelentett ki Péternek, azt most, itt a hegyen a saját szavával is megerősítette. Nem üres beszéd tehát, amit az első Péter levélben olvashatunk: „Ezt a mennyből jött szózatot mi hallottuk, mert együtt voltunk vele a szent hegyen”(1Pt 1,18) – mondja Péter apostol.

S azután Jézus először szólt a tanítványainak a haláláról és a feltámadásáról. Világosan elmondta, hogy a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól való sok szenvedés után megölik, de a harmadik napon fel fog támadni. Péter, aki ugyan éppen most tett bizonyságot arról a hitéről, hogy Jézus az Isten Fia, most mégis hitetlenkedett. Talán éppen itt, a hegyen kapott ő is megerősítést arra nézve, hogy az Isten Fia fog szenvedni értünk, s ennek így kell lennie.

S végül, közvetlenül a mai igénket megelőzően, Jézus arról beszélt tanítványainak, hogy hogyan kell őt követni.

A most hallott mennyei szózat pedig azt tette világossá Péteren, Jakabon és Jánoson keresztül a tanítványok előtt, hogy ők nem szél ingatta nádszálat követnek, hanem a Krisztust, az élő Isten Fiát.

És ekkor Máté belefog ennek a gyönyörűséges eseménynek az elbeszélésébe, e szavakkal: „Hat nappal ezután”(Mt 17,1).

Az nem állapítható meg egyértelműen az evangéliumból, hogy mihez képest telt el ez a hat nap. Gondolhatunk arra, hogy Máté ezzel az időmeghatározással azt akarta kifejezni, hogy valóban megtörtént dolgot beszél el, amelynek meg van az ideje a történelemben.

Van azonban még egy lehetőségünk. Az igénket megelőző mondat így hangzott Jézus ajkáról: „Bizony mondom néktek, hogy vannak az itt állók között némelyek, akik nem ízlelik meg a halált mindaddig, amíg nem látják meg az Emberfiát, amint eljön az ő országával”(Mt 16,28).

Igaz, Jézus itt az utolsó ítéletről és az ő dicsőséges visszajöveteléről beszélt a tanítványainak. Ma már azonban tudjuk, hogy ez a nap, nem a tanítványok életében következett be. Lehetséges tehát, hogy hat nappal Jézusnak eme kijelentése után némelyek, azaz a kiválasztott három tanítvány, meglátták Jézust, mint az Emberfiát, s rajta az Isten országának eljött jeleit.

Nézzük immár, melyek is voltak ezek a jelek. Fontos kihangsúlyoznunk, hogy amit most hallunk, az három tanítvány szeme láttára történt. A helyszín pedig egy magas hegy, miként a Mózesnek adott kijelentésnél, amikor Isten átadta neki a Tízparancsolatot.

Nos, Jézus arca elváltozott, fehéren fénylett, mint a nap. Ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény.

Nem lehet kétséges előttünk, hogy a földi szem számára egyedül a naphoz hasonlítható tiszta világosság és ragyogás az Isten országa szentségének kisugárzása. Az már azonban kérdéses lehet, hogy a tanítványok hogyan láthatták ezt?

Emlékszünk, amikor Mózes lejött a Sínai-hegyről, leplet kellett tegyen az arcára, mert Izrael népe nem tudta elviselni Isten dicsőségének ragyogását, amely sugárzott akkor az arcáról.

Én arra tudok gondolni, hogy amint a napba is bele lehet nézni egy pillanatra, úgy megadatott most a három tanítványnak, hogy földi szemeik egy pillanatra megláthatták Isten dicsőségének gyönyörűséges ragyogását anélkül, hogy látásuk kárt szenvedett volna. Hiszen éppen ez volt ennek az eseménynek a célja, hogy meglássák ezt, és később, majd mint szemtanúk, bizonyságot tehessenek róla!

Azután Isten országának egy másik jele, hogy megjelent Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal.

Mózes a törvényt képviseli, Illés a prófétákat, Jézus az evangéliumot. S abból a tényből, hogy ők, illetve ezek, itt Isten országának hibátlan ragyogásában együtt vannak, sok következtetést le lehet vonni. Én most azonban nem ezekről szeretnék szólni. Hanem egyszerűen arról, amit ez a jelenet mindenképpen üzen nekünk, hogy tudni illik, Isten országa létezik!

Mózes meghalt a földön. Igaz, az Isten temette őt el Moáb földjén, és a mai napig nem tudja senki, hol van a sírja – olvassuk 5Móz 34,6-ban. De íme, Mózes él! Illésről azt tartja a hagyomány, hogy Isten ragadta őt el a tüzes szekérrel. S íme, Illés itt van, és él.

Máté elbeszélése nem szól ugyan erről, de valószínű, hogy az ő arcuk és ruhájuk, ugyanúgy fénylett, mint Jézusé, mivel már megdicsőült mennyei testben jelentek meg. Van tehát mennyei test, és ebből következik, hogy van az Isten országa, ahol a feltámadottak élnek az Isten dicsőségében, s ahonnan Jézus is eljött erre a földre! S ez az ország nem valami negédes rózsaszín maszlag, vagy öncélú, bugyuta ragyogás, hanem értelmes lét helyszíne. Hiszen Mózes és Illés beszélgettek Jézussal.

És ez a jelenet arról is beszámol nekünk, hogy Isten országa bárhol és bármikor megjelenhet itt a földön, mert mindkettő a teremtett világ része. Gondoljunk csak Pál apostolra, akinek – hasonló jelek kíséretében – megjelent a feltámadott Jézus a damaszkuszi úton.

Figyeljünk azonban most egy kicsit Péterre. Az evangéliumok beszámolója itt eltérő. Lukács azt mondja, hogy a tanítványok álomból ébredtek fel. Márk azt állítja, hogy Péter a félelemtől nem tudta mit beszél. Máté csak a tényt mondja el, Péter szavait: „Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek”(Mt 17,4).

Azt gondolom, itt sem kell találgatásokba bocsátkozunk, hogy a sátor a szent sátrat jelenti-e, vagy csak a puszta lakóhelyet. Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy miként Ábrahám, vagy Jákób, vándorlásuknak azokon a pontjain, ahol kijelentést kaptak az Istentől, oltárt építettek, Péter is a helyet akarta megjelölni és a pillanatot maradandóvá tenni. Mert mit is mondott Isten országának láttán? Azt, hogy: „Jó nekünk itt lenni”! Megtapasztalta, hogy ahol Isten országa jelen van, ott az embernek jó! És Péter ott akart maradni!

S akkor megszólalt Isten a mennyből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!”(Mt 17,5). Ne Mózesre, és ne Illésre, és senki másra sem, hanem Jézusra egyedül! Amiképpen, amikor Jézus bátorító szavára a tanítványok a félelemből fölemelték a tekintetüket, nem láttak senkit, csak Jézust egyedül. Mert valóban egyedül Jézus az, az élő Isten Fia, akiben az Ige testté lett; egyedül Jézus az, aki kereszthalálával megváltott bűneinkből; és egyedül Jézus az, aki elvezet minket az Isten országába!

Íme, véssük ezt ma jól, nem csak az elménkbe, hanem a szívünkbe is, amikor Húsvét felé fordulunk: egyedül Krisztus, egyedül a megdicsőült Krisztus az, aki megtette ezt értünk!  †Ámen

Imádkozzunk!

Istenünk, Köszönjük, hogy a megdicsőülés hegyén egy pillanatra megmutattad szeretett Fiad dicsőségét. Add, hogy meg ne tévesszen minket szolgai formája, hanem benne emberszereteted jelét lássuk: őt hallgassuk, őt kövessük, és őt dicsőítsük meg szolgáló szeretetünkkel.

                                                                  †Ámen

Énekek: 47 1 400 83