Veperdi Zoltán igehirdetése, 2021. január 17.

†

Vízkereszt után második vasárnap

Jn 2, 1-11

Pesthidegkút, 2021. január 17.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet Vízkereszt után a második vasárnapra az igehirdetés alapjául választottam! Feljegyezve találjuk Jn 2,1-11-ben következőképpen:

„A harmadik napon menyegző volt a galileai Kánában, és ott volt Jézus anyja. Meghívták Jézust és tanítványait is a menyegzőre. Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: Nincs boruk. Mire Jézus azt mondta: Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám. Anyja így szólt a szolgákhoz: Bármit mond nektek, tegyétek meg! Volt ott hat kőveder a zsidók tisztálkodási rendje szerint, amelyekbe egyenként két vagy három métréta fért. Jézus így szólt hozzájuk: Töltsétek meg a vedreket vízzel! És megtöltötték színültig. Majd ezt mondta nekik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak! Ők pedig vittek. Amikor a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették, odahívta a vőlegényt, és így szólt hozzá: Minden ember a jó bort kínálja először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig mostanáig tartogattad a jó bort. Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne”(Jn 2,1-11).

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Igénk jóvoltából, ezen a vasárnapon tovább haladunk Jézus földi életének megismerése útján. Hiszen Karácsony, azaz a megszületés története óta, sorra elénk kerültek már azok az események, amelyek a Megváltó gyermekkorából az evangéliumokban feljegyeztettek. Legutóbb a 12 éves Jézus a templomban.

Ma a kánai menyegzővel folytatódik a sor, amelyet János azzal a magyarázattal vett fel az evangéliumába, hogy „Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában”(Jn 2,11). Mintegy bevezetésül annak a 34 csodának, amelyeket a szerző, könyvében megörökített. János szerint Kánában Jézus így jelentette ki dicsőségét, amelyet Karácsonykor a pásztorok, és Vízkeresztkor a napkeleti bölcsek előre megláttak. S ezen a vasárnapon, előttünk ragyog fel Krisztus dicsősége ebben a történetben. Lássuk is, hogyan lesz ez!

Mindössze néhány nappal a kánai menyegző előtt hozta nyilvánosságra Keresztelő János azt a kijelentést, amely rá bízatott, s amely prófétai szolgálatának csúcspontja: „Aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, ő mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és megnyugodni rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia”(Jn 1,33-34) – mondta tehát Keresztelő János a Jordánon túli Betániában, ahol Jézust megkeresztelte.

Néhány nappal később már Kánában találjuk Jézust, amely Galileában helyezkedett el, mintegy 14 km-re Názárettől. Sem az ifjú párról, sem a házigazdáról nem tudunk meg semmit: mindenfajta találgatás csak feltételezés maradna. Az viszont ismert előttünk, hogy egy menyegző, gyakran hét napig is eltartott.

A megjelent vendégek közül, János elsőként Jézus anyját említi. Az evangélista, ahogy mindenütt a könyvében, itt sem nevezi néven Máriát, csak körülírja így: Jézus anyja. Nos, Mária, amikor észreveszi, hogy elfogyott a bor, rögtön segíteni akar. Hiszen ha az ünnepség befejezése előtt kiderül, hogy nincs mit inni, az nagy szégyen a vendéglátó háznak. Talán soha el nem múló bélyeget süt reá. Mária azt szeretné, ha semmi sem zavarná meg az együttlétet, s ezért szól Jézusnak: „Nincs boruk”(Jn 2,3).

Érdemes elgondolkodnunk azon, vajon mit remélt Mária, mit várt Jézustól?

Egyfelől bizonyosak lehetünk abban, hogy Mária tudta, kinek a nevelését bízta rá az Isten. Hallotta az angyal szavát: „A Magasságos ereje árnyékoz be téged, azért a születendőt is Szentnek nevezik majd, Isten Fiának”(Lk1,35). Hallotta 12 éves fia szavát is: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem?”(Lk 2,49). De nemcsak hallotta Mária ezeket a szavakat, hanem meg is őrizte a szívében.

Arról nem is beszélve, hogy az édesanya szerető figyelmét biztosan nem kerülte el, hogy a legnagyobb fia gyorsabban és másképp gyarapodik bölcsességben, mint a többi gyermeke. Mária előtt nem kétséges tehát, hogy kit szólít meg!

Másfelől azonban, Jézus még nem tett semmilyen csodát. Földi útját nem ékesítette egyetlen természetfölötti jel sem. János is, e kánai eseményt nevezi első jelnek. Mária előtt nem volt hát semmilyen példa, amire hivatkozhatott volna. Így egy dolog biztos csupán: Mária Jézushoz fordul! Nem maga próbál csodát tenni. Nem vállalja a közbenjáró szerepét sem, hogy maga kérné Istentől a segítséget. Hanem az egyetlen közbenjárót szólítja meg! Mégpedig azzal a hittel, hogy Jézus tud segíteni. Ezért mondja a szolgálóknak, még fia elutasító válasza ellenére is, hogy „Bármit mond nektek, tegyétek meg”(Jn 2,5)!

S figyeljük most meg, hogyan cselekednek a szolgák! Jézus így szól hozzájuk: „Töltsétek meg a vedreket vízzel!”(Jn 2,7).

János elbeszéli, hogy a zsidók tisztálkodási rendje szerint, vagyis az étkezés előtti és utáni szertartásos megtisztuláshoz, hat kőveder volt elhelyezve, valószínűleg a házon kívül. Egy kővederbe két-három métréta folyadék fért, amely mintegy 100 liternek felel meg. Ha tehát ezek mind üresek voltak, a szolgák kb. 600 liter vizet hordanak beléjük. Mert hiszen ellenvetés nélkül engedelmeskednek Jézusnak, Mária tanácsa szerint.

S amikor végre megtelnek a kővedrek, Krisztus újra szólítja a szolgákat: „Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak!”(Jn 2,8).

A kegyes zsidó számára elképzelhetetlen, hogy igyék a szertartásos tisztálkodásra félretett vízből. A szolgák mégsem vonakodnak, hanem most is engedelmeskednek. Jézus parancsa értelmetlennek látszik, sőt éppen ellentétes az emberi gondolkodással, s a szolgák mégis megteszik. Alázatos voltukat fejezi ki János megfogalmazása is. Mert mindazt, amit a szolgák véghezvittek, az evangélista két tőmondatban fejezi ki: „És megtöltötték színültig” – ez az egyik, s a másik: „Ők pedig vittek”.

Az engedelmességnek nincs szüksége fölösleges szavakra, körmönfont magyarázatokra, az engedelmesség egyszerűen csak cselekszik! Megtöltötték színültig és vittek!

Így került újra innivaló a násznagy poharába. S amikor megízlelte a borrá lett vizet, ezt mondta a vőlegénynek: „Minden ember a jó bort kínálja először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig mostanáig tartogattad a jó bort”(Jn 2,10).

Szánandó szereplője e történetnek a násznagy, mert hitetlen maradt. Ő az, aki csak földi módon tud gondolkodni. Ami felül van az emberi értelmen, azt nem tudja befogadni. A világ szokását és rendjét jól ismeri, hogy a már megittasodott vendégeknek a silány bort is fel lehet szolgálni, s bűne, hogy meg is elégszik vele. Csak azt látja, ami a szeme előtt van. S ha megmondták volna neki az igazat, hogy honnan vett bort iszik, biztosan nem hiszi el, s a csodát is, legfeljebb kigúnyolta volna. Lehet, hogy hallott ő is az eljövendő Messiásról, de nem gondol arra, hogy akár az asztalánál ülhet.

Pedig Jézus ott ül az asztalnál tanítványaival. Persze, nem beszélhetünk itt még tizenkettőről, talán csak ötről. János evangéliumának kezdetén András és egy másik tanítvány Keresztelő Jánost hagyta el és követte Jézust. Azután pedig András Krisztushoz vezette testvérét, Pétert. Másnap Fülöphöz szólt így Jézus: Kövess engem, s ő Nátánáelt is magával hozta. Így lehettek öten, András, Péter, Fülöp, Nátánáel és még egy tanítvány, akinek a nevét nem említi az evangélium. Ő minden bizonnyal János, maga a szerző, aki sohasem nevezte meg magát a könyvben, csak körülírva mondott ennyit: „a másik tanítvány” vagy „az a tanítvány, akit Jézus szeretett”.

A többi tanítvány, köztük Máté elhívása még nem történt meg, így lehetséges, hogy az első három evangélium nem szól a kánai menyegző csodájáról, hiszen azok már készek voltak amikor Jánosé íródott.

Nos, az első tanítványok szemtanúi mindannak, ami Kánában történt. Hallják Mária szavát és Jézus válaszát, amely mai fülünknek kissé érdesen hangzik. Ám az „asszony” megszólítás abban az időben udvarias, kedves kifejezés volt, bármilyen viszonyban is állott a nő a megszólítóval. Hasonlóképpen az „Énrám tartozik ez, vagy terád”, elterjedt szófordulat volt a görögben, amely a kapcsolatokban vagy a vágyakban lévő különbözőségre utalt.

Jézus válaszának tehát ez a figyelemre méltó része: „Nem jött el még az én órám”(Jn 2,4).

Mert a mindenek felett való isteni akaratot juttatja eszünkbe: „Vagyok, aki vagyok, kegyelmezek akinek kegyelmezek”. Jézusnál nem lehet a csodát megrendelni. Őt az ember nem késztetheti arra, hogy amikor bajban van, vagy a szégyent kell elkerülni, a mi elképzelésünknek megfelelően beavatkozzon az eseményekbe és döntsön el mindent a mi javunkra. Krisztus akkor cselekszik, akkor jön el az Ő órája, ha Isten indítja erre. Itt, Kánában sem tudjuk meg, hogy hogyan változott a víz borrá. Csak Jézus utasítását halljuk a szolgák felé. De számunkra nem is a hogyan a fontos, hanem Krisztus! Aki ezzel a jellel – János szerint – kijelentette a dicsőségét, egykor Kánában a tanítványai előtt, és ma nekünk. Megmutatta, hogy Ő a testben megjelent Ige, aki a hatalmas Teremtő! Ura és parancsolója a természet törvényeinek. De amíg Mózes a vizet vérré változtatta, Isten ítéletének jeleként, addig Jézus örömöt szerez. Kiszabadít a törvény béklyóiból a szeretet szabadságára, ítélet helyett bűnbocsánatot hoz, örök halál helyett örök életet ígér. Csak higgy Őbenne! S akkor te is meglátod majd Jézus örök dicsőségét!

                                                                  †Ámen

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, kérünk, ma velünk tégy csodát: töltsd meg színültig a mi szívünket Szentlelkeddel, távolítsd el belőle a hitetlenséget és adj benned való bizodalmat a helyébe! És vezess minket kegyelmes szereteteddel egész éltünkben. Munkáld bennük, hogy életünk akaratodat szolgálja: készek legyünk minden jóra, azt tegyük, ami kedves előtted, és dicsőítsünk téged itt a földön és az örökkévalóságban.

                                                                  †Ámen

Énekek: 52 1 344 46