Veperdi Zoltán igehirdetése, 2020. 05. 03.

†

Húsvét után harmadik vasárnap

Zsid 11,13-19

Pesthidegkút, 2020. május 3.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Húsvét után a harmadik vasárnapra az igehirdetés alapjául választott! Feljegyezve találjuk a Zsidókhoz írt levél 11,13-19-ben, a következőképpen: „Hitben haltak meg ezek mind, anélkül hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. Mert akik így beszélnek, jelét adják annak, hogy hazát keresnek. És ha arra a hazára gondoltak volna, amelyből kijöttek, lett volna alkalmuk visszatérni. Így azonban jobb haza után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített. Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor Isten próbára tette, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéreteket kapta, akinek megmondatott: „Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni.” Azt gondolta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett”(Zsid 11,13-19).

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Húsvét után a harmadik vasárnapon fontosnak tartom emlékezetünkbe idézni, hogy honnan is jövünk. Nos, Húsvét után az első vasárnap Jézus Krisztus, mint az új élet Teremtője állt előttünk. Erről azt mondhatjuk, hogy nem lehet többé úgy élni, hogy Jézus nem támadt föl. És nem lehet úgy élni, hogy nem vagyunk megváltva. Vagyis, ha a gyülekezetre nézünk, akkor kijelenthetjük, hogy itt a megváltott gyülekezetről volt szó. Húsvét után a második vasárnap pedig, Jézus Krisztust, a jó Pásztort mutatta meg nekünk. Tehát mi a pásztorolt gyülekezet voltunk.

Így érkezünk el Húsvét után a harmadik vasárnaphoz, amelyen az ujjongó gyülekezet van mondanivalónk középpontjában. Azt kell mondjam: tökéletes ez a sorrend. Mert ha van Megváltónk, és ha van jó Pásztorunk, akkor nekünk, a gyülekezetnek, valóban megvan minden okunk az örömre, az ujjongásra!

Emlékszünk, János evangéliumában, a házasságtörő asszony esete után kialakult vitában, Jézus ezt mondta a zsidóknak: „Ábrahám, a ti atyátok ujjongott, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is”(Jn 8,56).

Az „Én napom” – bizonyára – Jézus születésnapját jelenti. Tehát, amikor Jézus megjelent, Ábrahám ujjongott. S hogy mi is az ujjongás, mennyivel több, mint az egyszerű öröm, azt a Magyar Nyelv Értelmező Szótára így fogalmazza meg: „Siker, diadal, boldogság hallatára, láttára örömét hangos, elragadtatott kiált(oz)ással, (üdv)rivalgással fejezi ki”(Akadémiai Kiadó 1959-1962).

Íme, a siker, diadal, boldogság – mind illik Jézushoz. Mert földi életében sikerre vitte Isten művét, valamint diadalt aratott bűn és halál felett. S a boldog Isten (1Tim 1,11) Fia is csak boldog lehet. Ráadásul a boldog Krisztus nekünk is örök boldogságot szerzett!

S minderre, a mi válaszunk, jelesül az ujjongás kell legyen! Azt gondolom, örülni befelé is lehet. Amikor valaki nem osztja meg másokkal azt a jó érzést, ami benne fakadt. Az ujjongás ettől abban különbözik, hogy az ember nem tudja magában tartani az örömét. Valósággal kitör belőle! Hangos, elragadtatott kiáltozással, az Isten és Krisztus nevének boldog magasztalásával!

Nos, erre az ujjongó gyülekezetre kell rátalálnunk ma, a Zsidókhoz írt levél tizenegyedik fejezetéből előttünk lévő ige alapján.

Kezdjük is azzal, hogy ide hozzuk a levél előző fejezetének befejezését. Ugyanis a Zsidókhoz írt levél első nagy gondolatmenete Jézus Krisztusról tesz bizonyságot. Miszerint Jézus az Isten Fia, az igazi Főpap. Ezt a szakaszt zárja be a tizedik fejezet, amelynek végén ezt írja a szerző: „Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret: „Mert még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik. Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem.” De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk”(Zsid 11,35-39).

Íme, ezek után a levél értelemszerű folytatása, hogy a szerző a hit példaképeiről kezd beszélni. Ábel, Énók, Nóé és Ábrahám nevét említi. Én most csak Ábrahámra figyelek, hiszen igénkben is csak ő szerepel.

Ábrahám, édesapjával Táréval és a rokonságával Úr-Kaszdim városában élt, amely nagy valószínűséggel a dél-mezopotámiai Úr városával azonos. Isten hívására elhagyta a várost, és sátorlakó lett a vándorlása során. Jó ezt tudnunk most, mert így kapnak igazán értelmet igénk szavai. Ábrahám tehát egy szilárd várost hagyott el, és lett az ingatag sátor lakója. De hitt az Istennek, engedelmeskedett elhívásának, noha nem tudta, hova megy. Csak annyit mondott neki Isten, hogy Kánaán földjére vezeti.

Ábrahám tehát egyfelől ezért a hit embere, mert rábízta magát Istenre. Igénk szerint Ábrahám is, hazát keresett. Ez a haza pedig semmiképpen nem azonos azzal, ahonnan kijöttek, mert oda lett volna lehetőségük visszatérni. A Zsidókhoz írt levél szerint Ábrahám is tisztában volt azzal, hogy csak jövevény a földön, és ezért valójában egy jobb, a mennyei hazát kereste.

S itt jön egy olyan mondat az igében, amelynek hallatán valóban ujjongásban törhetünk ki! Idézem: „Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített”(Zsid 11,16).

Ábrahám, és vele együtt mindazok, akik hisznek Isten nevében, Őbenne bíznak, Őt követik, nem hoznak szégyent Isten nevére. Isten pedig nem szégyelli, hogy azok, akik szeretik Őt, Istenüknek is nevezik. Hát hogyan szégyellné őket, és hogyan tagadná meg őket, ha mindegyiket annyira szereti, hogy számukra mennyei várost készített. Ahová az Ő Fia élete árán, vagyis a Jézus Krisztus áldozatába vetett hittel lehet bejutni!

Itt a helye a mi ujjongásunknak! Mert van Atyánk a mennyben, van Megváltónk, és van jó Pásztorunk! Illő hát elragadtatással örvendeznünk, hogy ilyen hatalmas Istenünk van!

S azután van itt még egy vonás, amiért Ábrahámot mindenképpen a hit példaképének lehet nevezni. Ez pedig az a hihetetlen engedelmessége, hogy kész volt még Izsákot, az ígéret gyermekét is feláldozni az Istennek!

Ez az eset az egyik legmélyebb része a Bibliának. Mert Isten kérése teljességgel érthetetlen: mi lesz akkor azzal az ígéretével, hogy Ábrahámot nagy néppé teszi, ha meghal az a fiú, aki által ez az ígéret beteljesedhetne? Itt, a Zsidókhoz írt levél adja meg a magyarázatot, amikor ezt írja: „Azt gondolta ugyanis (ti. Ábrahám), hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani”(Zsid 11,19). Ez pedig egészen döbbenetes. Hogyan is lehetett Ábrahám meggyőződve a feltámadásról Krisztus előtt kétezer évvel?

Énókot is említette a Zsidókhoz írt levél. Énók ezerötszáz évvel élt Ábrahám előtt. Neve azért érdekes, mert Lukács evangéliuma szerint Jézus nemzetségtáblázatában szerepel.

Nos, Énókról azt jegyezte föl a Biblia (1Móz 5,24), hogy nem halt meg, egyszer csak eltűnt, mert magához vette az Isten. Erről tudhatott Ábrahám, de ez nem volt feltámadás! Minden esetre, ha elfogadjuk a Zsidókhoz írt levél állítását, és miért ne tennék, akkor Ábrahámnak akkora hite volt, hogy hitte: Isten Izsákot fel tudta volna támasztani a halálból.

Hiszen a születése is csoda volt. Mert 1Móz 18,11 ezt írja: „Ábrahám és Sára élemedett korú öregek voltak, és Sáránál már megszűnt a női életfolyamat”(1Móz 18,11). Tehát Isten már tett olyat Ábrahám életében, ami az embernek lehetetlen!

S ezek után, az igénk így folytatódik, mi több, ezzel fejeződik be: „Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett”(Zsid 11,19).

Természetesen, itt már Jézus feltámadásáról van szó! Abban biztosak lehetünk, hogy Ábrahám ujjongott, amikor visszakapta a Fiát! Hála Istennek, mi elképzelni sem tudjuk, mi játszódott le Ábrahám szívében-lelkében, miközben építette az oltárt, föltette rá a fadarabokat, és végül a megkötözött Izsákot is! De micsoda felszabadulás volt számára, amikor Isten megállította a kezét, s végül az Isten által odarendelt kost áldozta föl!

Íme, szeretett Testvéreim, Húsvét után a harmadik vasárnapon, mi ugyanígy ujjonghatunk! Mert amit Ábrahámnak nem kellett megtennie, azt Isten véghezvitte. Ő föláldozta egyszülött Fiát miattunk, helyettünk, és értünk. S most már talán jobban értjük, hogy Isten tőlünk miért éppen a hitet, és miért csakis a hitet várja el, hogy higgyük: Jézus az Isten Fia! Mert aki hiszi, hogy van Megváltója; aki hiszi, hogy van jó Pásztora, az boldogan ujjonghat. Mert van örök élete is!

                                                            †Ámen

Imádkozzunk!

Urunk! Gondokkal terhelten jöttünk eléd, hogy tőled erőt, örömöt és békességet kapjunk. Köszönjük, hogy mindenkinek van helye tenálad, és hogy egy elveszettért is kinyújtod kezedet. Kérünk, hadd tapasztalja meg mindenki ebben az órában is, hogy te élsz, és hogy jó veled lenni. Mert te mindet megteszel azért, hogy boldogok legyünk. Megadod mindennapi kenyerünket, megbocsátod bűneinket. Erőt adsz, hogy munkánkkal szebbé tegyük földi életünket. Hitet adsz, hogy reménységgel tekintsünk az örök élet felé. Örömmel és hálával áldunk téged minden ajándékodért.

                                                            †Ámen

Énekek: 48 5 334 255