Veperdi Zoltán igehirdetése, 2023. augusztus 20.

†

Szentháromság ünnepe után 11. vasárnap

Fil 3, 7-14

Pesthidegkút, Fébé Anyaház, 2023. augusztus 20.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Szentháromság ünnepe után tizenegyedik vasárnapra az igehirdetés alapjául választott! Feljegyezve találjuk Fil 3,7-14-ben a következőképpen:

„Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil 3,7-14)

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Szentháromság ünnepe utáni tizenegyedik vasárnapon is, hadd kezdjem azzal az örömhírrel, hogy Isten hív minket! Hív bűnbánatra, hív megtérésre, hív az örök életre! Mert szeret!

S a mai vasárnap mondanivalója ebben a mondatban fogalmazódik meg számunkra: „Mindig kegyelemre szorulunk!”

Természetesen, a Teremtő Isten kegyelméről van szó! S vegyük észre mindjárt, hogy Istennek van kegyelme. Más szóval: Isten kegyelmes, irgalmas! Hogyan is mondja a Jeremiás siralmait magába foglaló könyv: „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!”(JerSir 3,22-23).

Majd alább ezeket is megfogalmazza: „Jó az ÚR azokhoz, akik benne reménykednek, akik hozzá folyamodnak. Jó csendben várni az ÚR szabadítására”(JerSir 3,25-26).

Emlékszünk, Ádámnak ezt parancsolta Isten: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz”(1Móz 2,16-17).

Isten, ezt az ítéletet kegyelemből nem hajtotta végre. Igaz, a bűnbeesés után ezt mondta a Teremtő: „Most azért, hogy (az ember) ki ne nyújthassa kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyen, és örökké éljen, kiűzte az ÚRisten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett”(1Móz 3,22-23). Mert ebből a kijelentésből következtethetünk arra, hogy az ember az Éden-kertben nem volt halandó! S akkor a kiűzetéssel a halhatatlanságot mégis csak elveszítette! S ettől kezdve az örök életet csak Isten kegyelméből érheti el!

Vagy emlékezhetünk még Nóéra. Amikor az emberek gonoszsága elhatalmasodott a földön, és Isten elhatározta, hogy özönvizet bocsát a földre, egyedül Nóé és családja menekült meg. Mert Nóé igaz ember volt, az Istennel járt, és ezért kegyelmet talált az Istennél (1Móz 6,8-9).

Nos, azóta is, mindig kegyelemre szorulunk! S ha ezt a mondatot felszólításnak, vagy éppen hívásnak fogadjuk el, akkor ez azt jelenti: lássuk be, hogy Isten a nagyobb, mi csak az Ő teremtményei vagyunk! Mi vagyunk rászorulva az Ő kegyelmére! És Isten most is hív minket, hogy alázatos hittel fogadjuk el az Ő ingyen kegyelmét!

S pontosan ezt mutatja be a farizeus és a vámszedő példázata, amelyet az oltári igénkben olvastunk Lukács evangéliumából. A szerző ki is emeli, hogy Jézus „Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta”(Lk 18,9).

A farizeus igaznak tartotta önmagát, a saját érdemeiért. Úgy érezte, ő nem szorul rá Isten kegyelmére. A bűnös vámszedőnél pedig különbnek tartotta magát. Lehet, hogy a lelke mélyén érezte, hogy az ő állapota végső soron az Isten ajándéka, de ezzel is csak a saját önbizalmát erősítette. S nem alázta meg magát az Isten előtt. Csak a maga erényeit sorolta!

Ezzel szemben a vámszedő, távol állva, még a szemét sem akarta az égre emelni. Tudta, hogy az akkori társadalom megvetette a vámszedőket, mert a gyűlölt római megszállók számára szedte be a vámot. Az is lehet, hogy ezen kívül más szándékos vétke nem is volt. És sohasem szedett be többet az előírt vámnál. De tudta, hogy Isten előtt csak egy kegyelemre szoruló bűnös. Ezért így imádkozott: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”(Lk 18,13).

Lukács pedig azt írja róla, hogy megigazulva ment haza. Más szóval: az alázatos, az Isten kegyelmét váró vámszedő bűnei megbocsáttattak!

Forduljunk azonban immár Pál apostol felé! Éppen az igénk előtt, így mutatja be magát a filippibelieknek: „Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább: nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam”(Fil 3,4-6).

Az első Korinthusi levélben viszont, ahol Krisztus feltámadásának tanúit sorolja, Pál ezt írja: „Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme”(1Kor 15,8-10).

Nos, az első Korinthusi levél és a Filippi levél nagyjából egy időben keletkezett. Eszerint Pál világosan látta, hogy honnan indult, és hova jutott. Hogyan lett az öntelt farizeusból Krisztus alázatos szolgája. Amikor a damaszkuszi úton térdre kényszerült, mert megtapasztalta Isten végtelen kegyelmét, és szeretetét. Hogy őt, a buzgó farizeust, aki hitének minden igyekezetével meg akarta tisztítani Isten egyházát az új eretnekségtől, nem semmisítette meg, hanem végtelen szeretetéből és irgalmából a szolgájává hívta el.

Nem is csodálkozhatunk, amikor az apostol igénkben így lelkendezik: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra”(Fil 3,7-11).

Igazi „pálfordulás” ez. Amikor belátja az ember, hogy mindaz, amit korábban értéknek tartott, amiért érdemes volt küzdeni, az az Isten világosságában nem más, mint értéktelen szemét! Amikor belátja az ember, hogy amiért a legjobb tudása szerint küzdött, az milyen messze van az igazságtól, mert egyedül a Krisztusba vetett hit által van igazságunk az Istentől! Amikor felismeri az ember, hogy minden kegyelem, minden az Isten kimeríthetetlen, szűnni nem akaró szeretetének felbecsülhetetlen ajándéka! Akkor boldogan vállalja a szenvedést is Krisztusért, hogy ne a halál uralkodjon rajta, hanem feltámadása után elnyerje az örök életet!

Azt gondolom, méltó idehozni azokat a mondatokat, amelyeket Pál apostol a Timóteushoz írt első levelében foglalt írásba: „Hálát adok Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt. Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel. Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak. Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké”(1Tim 1,12-17).

Pál apostol így értette meg a Krisztust. Azzal a csalhatatlan hittel folytatta életét és szolgálatát, hogy mindig kegyelemre szorulunk! S amit ő meg is kapott pályafutása során. Emlékezzünk csak arra, amikor a második Korinthusi levélben felsorolja, mi mindent kellett neki elszenvednie. Pálnak megadatott az a bizonyosság is, hogy mindezekben a megpróbáltatásokban, veszélyekben, Isten kegyelme és szeretete megőrizte!

Ez a nagy kegyelem csak az alázatot erősíti az apostolban. Amikor igénk végén ezeket mondja: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért”(Fil 3,12-14).

Íme, ez legyen a mi szándékunk is! A huszadik század is tele volt váratlan történelmi fordulatokkal, háborúkkal. Tépázta hazánkat Trianon, s a második világháború után kötött békének sem ezeréves hazánk volt a nyertese! Azután a rendszerváltáskor én is azt reméltem, hogy a gyermekeink majd belenőnek egy szebb, jobb, békésebb világba. Azt gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez még nem érkezett el.

Pállal együtt, mi is elmondhatjuk hát, hogy még nem vagyunk a célnál. De mi is megtehetjük, hogy ami mögöttünk van, azt elfeledjük. S a kor kihívását, amely előttünk van, nem tesszük félre, hanem nekifeszülve teszünk bizonyságot az Isten megtartó kegyelméről; eltántoríthatatlanul tanúskodunk a mi Urunk és Megváltónk végtelen szeretetéről. S így futunk egyenesen a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért, ami az örök élet!

                                                                                    †Ámen

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk! Tarts meg minket a benned bízó hit alázatosságában, hogy el ne bizakodjunk, és ne ítélkezzünk mások felett, hanem meglássuk hibáinkat és tévedéseinket, és egyedül a te kegyelmedben bízva célegyenest törekedjünk elhívatásunk jutalmára, Jézus Krisztus által.

                                                                  †Ámen

Énekek: 402 10 451 312 11