Veperdi Zoltán igehirdetése, 2021. július 18.

†

Szentháromság után 7. vasárnap

Mt 7, 7-11

 Pesthidegkút, 2021. július 18.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk, Szentháromság ünnepe után a hetedik vasárnapra az igehirdetés alapjául választott. Feljegyezve találjuk Máté 7,7-11-ben a következőképpen:

„Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik. Vagy ki az közületek, aki fiának követ ad, amikor az kenyeret kér tőle, vagy amikor halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérnek tőle?”(Mt 7,7-11).

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Jézus, miután elhívta első tanítványait, bejárta egész Galileát. Nemcsak az emberek testi gyöngeségeit, hanem a lelkieket is orvosolta: gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget, és hirdette a mennyek országának evangéliumát.

El is terjedt a híre hamar Jeruzsálemben, Galileában, Júdeában, de még Szíriában, s a Jordánon túl is. Ment, és vittek hozzá minden szenvedőt, és Jézus meggyógyította őket egytől egyig: a megszállottakat, a holdkórosokat, a bénákat.

A lelki mankóktól és terhektől való megszabadításnak most nem a tengerpart és egy hajó ad helyszínt, hanem egy lankás hegyoldal. Jézus úgy látszik, azzal a szándékkal megy fel a hegyre, hogy a szavára hűségesen figyelő, és a közömbös hallgatóit szétválassza. A lusták, a szórakozottak, akik csak valami testi gyötrelemtől akartak megszabadulni, azok lent maradnak a hegy aljában.

Ám vannak ott olyanok is, akik tudják, hogy a lélek is legalább olyan fontos része az embernek, mely nélkül a test nem egész. S azt is érzik, hogy a léleknek is gyógyításra van szüksége, s ezt Jézus szavában megtalálni remélik. Ezért nem restek hát, nem kímélik a fáradságot, hanem fölmennek vele a hegyre, és a közelében maradnak.

Máté azzal különbözteti meg az Isten országának evangéliumára szomjazókat, hogy már nem egyszerűen „sokaság”-nak, hanem tanítványoknak nevezi őket. Jézust is megindítja ez a hit, és egy csodálatos tanítást helyez eléjük, amelyet „Hegyi Beszéd” néven mindannyian ismerünk.

Keresztyén életünk viharosan kavargó, sötét tengeréből segít megannyi kincset napvilágra hozni, melyek Krisztus fényében válnak igazán valódivá. A Törvény, a Tízparancsolat magyarázatán túl itt hangzik el pl. az „Aranyszabály”, itt tanítja Jézus a Miatyánkot, s ahogy textusunkban az imént olvastuk, buzdít mindenkit az imádságra, melynek meghallgatását is ígéri.

Tegyük fel elsőként a kérdést, kell-e egyáltalán imádkoznunk? Luther Márton a Nagy Kátéban ezt tanítja: „Isten parancsolata kötelez minket az imádkozásra. A második parancsolatban e szavakkal ugyanis „Ne vedd hiába Isten nevét!”, egyszersmind azt is tudtul adja, hogy azt nagyon is használnunk kell! Hiszen nevét éppen azért jelentette ki s adta nekünk, hogy használjuk és hasznunkra legyen. Mivel itt megtiltja azt, hogy a szent nevet hazugságra vagy rosszra használjuk, ebből következik, hogy viszont parancsolja, hogy azt igazságra és minden jóra használjuk. Például igaz eskünél, ha szükség van rá és megkövetelik, vagy igaz tanításnál is, vagy ha nevét bajban segítségül hívjuk, jó sorban dicsérjük és hálával emlegetjük. Mindezt egybefoglalja és parancsolja ez a mondás az 50. zsoltárban: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején: majd én megmentlek, te pedig dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15), Mert mindez ezt jelenti, hogy nevét az igazságért említjük és üdvösségesen használjuk: így szenteltetik meg a neve, ahogyan a Miatyánkban imádkozzuk”(Konkordia Könyv 1957, II. kötet. 105. oldal).

S ezenközben a második parancsolat beteljesedésén is munkálkodunk, ahogy Luther mondja: „Isten nevének ugyanis az az igazi tisztelete, hogy Tőle remélünk minden vigasztalást, s ezért Őt hívjuk mindenkor segítségül, tehát először szívünk tiszteli Istent a hittel, azután szánk vallástétellel. Isten nevének szüntelenül segítségül hívása üdvös és hasznos, nagyon hatásos az ördög ellen, mert az szüntelen környékez minket, és azt lesi, miként dönthetne bűnbe és gyalázatba, bajba és nyomorúságba. Ellenben nagyon kelletlenül hallja és nincs maradása, ha őszinte szívvel emlegetjük és segítségül hívjuk Isten nevét. Bizony nem egy rettenetes és borzalmas szerencsétlenség érne minket, ha Isten nem tartana meg neve segítségül hívásáért”(u.o.: 106. oldal).

S a reformátor megvallja: „Magam is próbáltam és bizony azt tapasztaltam, hogy hirtelen jött nagy szerencsétlenség gyakran azonnal jóra fordult és elmúlt ilyen segítségülhívásra”(u.o.). Javasolja is: „Mondhatom: mindig emlegetnünk kellene a szent nevet az ördög bosszúságára, hogy ne árthasson, akárhogyan szeretné”(u.o.).

Kell tehát imádkoznunk, mégpedig az Istennek való engedelmesség alapján, akkor is, ha bűnösök és méltatlanok vagyunk arra, hogy kérésünkkel szent színe elé álljunk. Hiszen Isten nem tréfál, hanem haragszik és büntet, ha nem imádkozunk, ugyanúgy, ahogy megbüntet minden más engedetlenséget. Sőt, hinnünk kell, hogy Isten nem akarja, hogy imádságaink kárba vesszenek és hiába imádkozzunk. Mert ha nem akarná meghallgatni, akkor nem szólítana fel imádkozásra és nem adna rá ilyen szigorú parancsot.

És szívünknek fel kell ébrednie és lángra kell lobbannia, hogy kedvvel és örömmel imádkozzunk, hiszen Jézus tanításában ezt ígéri: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak megnyittatik”(Mt 7,7-8).

Miért kell imádkozzunk? Mit kérjünk imádságunkba? – legyen ez a második kérdésünk. Amit az ószövetségi zsidóság sokféle formában ismételten kért Istentől, az nem más, mint az élet, a maga teljességében: hogy még sokáig egészségesek maradjanak, hogy Isten áldja meg őket jóléttel, nagy családdal, hogy megérhessék népük gyarapodását, és láthassák Jeruzsálemet s részesei lehessenek az ott folyó pompás Jahve kultusznak.

De ismerték a másokért való kérést, közbenjárást is: a nép könyörgött a királyért (Zsolt 20,10), imádkozott az országért, ahol száműzetésben élt (Jer 29,7), a hittestvérekért, és a halottakért. Tehát az imádsággal átfogott élet valójában nem korlátozódott pusztán az anyagi javakra, hanem lényeges szellemi értékeket is magában foglalt: Isten dicséretébe való bekapcsolódást, a népnek, és ezzel az igaz vallásnak sértetlen fennmaradását.

Az ószövetségi zsidóság imádságos életéről hű képet kaphatunk, ha belelapozunk a Zsoltárok könyvébe. S találunk benne olyan imádságot is, amelynek gondolatvilága már felül emelkedett a földi lét anyagi és szellemi értékein, s az igazi boldogságnak Isten közelségének megtapasztalását tartja.

Ilyen például, a 73. Zsoltár. Szerzője számára az ég még zárva van, mert nem tudja, hogyan fog Istenhez jutni, a Teremtő milyen utat készített számára. De mert istenszeretete tiszta, és buzgón keresi az Istent, hit által eljut ahhoz a boldog bizonyossághoz, amely az Istentől kapott örök élet. A zsoltár befejező soraiban így ír: „De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az URat tartom oltalmamnak. Én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, és a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz Istenem, örökké”(Zsolt 73,28.23-26).

Ez már-már az Istennel való egyesülés újszövetségi megtapasztalása, amely az első keresztyének imádságából világosan kitűnik: az ő kívánságaikat teljesen áthatották az Isten országának érdekei. Kéréseik abba a keretbe illeszkednek bele, amelyet az Isten akarata, az Isten országa és az evangélium szab.

Egybecseng ez azzal, ahogyan Luther a Kis Kátéban a Miatyánk kéréseit magyarázza: „Isten neve amúgy is szent, mégis azt kérjük, hogy nekünk is szent legyen. Isten országa eljön magától, a mi kérésünk nélkül is, mégis azt kérjük, hogy hozzánk is eljöjjön. Isten jó és kegyelmes akarata meglesz imádságunk nélkül is, mégis azt kérjük, hogy rajtunk is beteljesedjen”.

Mert csak így juthatunk már itt e földön is Isten közelségébe, s csak így lehetünk egyek vele az öröklétben. Ez a szent cél kell áthassa imádságba foglalt kéréseinket azzal a tudattal, amit a zsoltárszerző még nem láthatott, hogy Jézus Krisztusban megnyittatott az út az Atyához.

S Máté írása szerint a Megváltó még egy csodálatos ígéretet is hozzáfűz igénkben az imádságra való buzdításhoz: „Ha tehát ti emberek gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérnek tőle”(Mt 7,11). S éppen ez az Isten célja, hogy jót adjon mindenkinek, amelyben a végső és legfőbb jó, az örök élet. Isten jó, s az ő jóságát szét akarja osztani közöttünk: s ahhoz, hogy mi is kapjunk belőle, csak ki kell fejeznünk a beléje vetett bizalmunkat azzal az imába foglalt kéréssel, hogy jó és szent akarata rajtunk is beteljesedjen.

Scholz László írja „Jót várj” című versében: „Mégha vesszőt is fog ránk olykor s büntet/olajjal, borral kimossa sebünket/gyógyító írral bekeni hamar./Mennyivel inkább várhatsz jót kezéből/most, midőn napja süt rád szép egéből/csak bízva vár! Ő jót adni akar”.

Adjunk hálát ezért az Úrnak és magasztaljuk az Ő szent nevét most és mindörökké. †Ámen

Imádkozzunk!

Hatalmas Isten, hallgasd meg imádságunkat. Az Úr Jézus Krisztusért kérünk, hogy jó és szent akaratod rajtunk is beteljesedjen. Erősíts meg minket Szentlelkeddel, hogy mindvégig megálljunk a hitben, és egykor az üdvözültek seregével együtt örvendezhessünk színed előtt a mennyei otthonunkban.

                                                               †Ámen

Énekek: 527 8 344 293