Veperdi Zoltán igehirdetése, 2020. február 7.

Hatvanad vasárnap

2 Kor 12,1-9

Pesthidegkút, 2021. február 7.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Hatvanad vasárnapra az igehirdetés alapjául választott! Feljegyezve találjuk Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt második levelében, a 12. fejezet első kilenc versében, a következőképpen:

Dicsekednem kell, habár nem használ; rátérek azért az Úr megjelenéseire és kinyilatkoztatásaira. Ismerek egy embert Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt elragadtatott a harmadik égig – hogy testben-e vagy testen kívül, nem tudom, csak Isten tudja. Én tudom, hogy az az ember – hogy testben-e vagy testen kívül, nem tudom, csak az Isten tudja – elragadtatott a paradicsomba, és olyan kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket ember el nem mondhat. Ezzel az emberrel dicsekszem, nem pedig önmagammal; hacsak az erőtlenségeimmel nem. Pedig ha dicsekedni akarnék, nem lennék esztelen, mert igazságot mondanék, de mérséklem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát, vagy amit tőlem hall, még a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt sem. Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem(2Kor 12,1-9).

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Korinthus városát Jézus születése előtt 1000 után alapították, egy 3000 évvel korábbi település helyén. Második virágkorát a hellén időkben élte, melynek a rómaiak vetettek véget, amikor Krisztus előtt 146-ban lerombolták. Ezután egy évszázadig néptelen és elhagyatott volt, mígnem Krisztus előtt 44-ben Julis Caesar újjáépíttette.

A kedvező fekvésű kikötő- és kereskedőváros gyorsan fejlődött, s hamarosan Akhaja tartomány fővárosa lett. S a kisázsiai Efezushoz hasonlóan Korinthus is, mint szinte minden nagyváros, híres volt erkölcstelenségéről és gazdasági-társadalmi ellentéteiről. A „korinthusi lány” elnevezés egyértelmű volt a laza erkölcsű lánnyal. A „korinthusi módon” kifejezés azt jelentette: kicsapongó életet élni. S a későbbi komédiákban a „korinthusi” szó olykor az „iszákos”-sal volt rokon értelmű. Mindez összefüggött azzal, hogy a város Aphrodité szentélye a templomi prostitúció központja volt.

Korinthus lakósságának összetétele is igen vegyes képet mutatott, amint az kikötő- és kereskedőváros jellegéből egyértelműen következik. Főleg görögök és különféle keleti népek lakták, de mint római tartományban, sok római is lakott, s a zsidók száma sem lehetett jelentéktelen.

A város vallási élete ennek megfelelően ugyanilyen tarka: a zsidóság mellett, a pogányság sajátos keveréke volt a hellén és a keleti vallásoknak. Ezt a régészet által feltárt különféle templomok és szentélyek is tanúsítják (Melkart, Ízisz, Szerápisz, Zeusz, Apolló, Aphrodité, Aszklépiosz).

Ebben a romlott erkölcsi és vallási környezetben kellett Pál apostolnak Jézus Krisztusról bizonyságot tennie és az evangéliumot hirdetnie. Munkája végül nem volt eredménytelen, mert az igehirdetései nyomán Korinthusban keresztyén gyülekezet jött létre, persze nem minden nehézség nélkül! Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv tizennyolcadik fejezete szerint, Pál kezdetben a zsinagógában próbálta megtéríteni a zsidókat és a görögöket. Ezek azonban ellene szegültek és szidalmazták az apostolt, aki ezért a Korinthusból való távozást is fontolgatta.

Minden esetre a zsinagóga helyett egy Jusztusz nevű istenfélő ember házában folytatta a tanítást. Isten azonban nem engedte Pált eltávozni Korinthusból. Más terve volt. S ezt egy éjjel, látomásban hozta az apostol tudomására, ezt mondta az Úr: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass, mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert sok népem van ebben a városban(ApCsel 18, 9-10).

Ezzel Pál sorsa eldőlt, a kétségeskedés oka megszűnt, s ő megbátorodva, újult erővel munkához látott. A zsidók ellenségeskedése is megtört egy időre, így az apostol Korinthusban maradt egy évig és hat hónapig, és tanította Isten igéjét.

Ilyen előzmények után érthető a két Korinthusba írt levél szándéka: megtartani a gyülekezetet a tiszta, keresztyén életben, és megőrizni a pogány vallások tévtanításaitól. S a második levélben Pál különösen nagy hévvel hadakozik a tévtanok hirdetőivel szemben, akiket „álapostoloknak”, csaló munkásoknak nevez. Határozott az apostol felháborodása, mert akadtak olyan álnokok is, akik az evangélium hirdetésének ürügyén, a saját gazdagságukat keresték.

A Didakhé, a Tizenkét apostol tanítása, a XI. fejezetben így szól erről: „Azok, akik az igazságot tanítják, mind próféták, de ha nem cselekszik azt, amit tanítanak, hamis próféták. Minden igaz, kipróbált próféta az egyház javára cselekszik. Amelyik viszont elragadtatásba szólna így: pénzt adj nekem, vagy valami mást, arra ne hallgassatok! Ha ellenben más rászorulók miatt kérne, hogy adjatok, akkor senki se ítélje meg őt!”. Sajnos ezek a figyelmeztetések a mai napig nem veszítették el érvényességüket!

Pál tehát, minden erejét bevetve, igyekszik meggyőzni és megerősíteni a korinthusiakat abban, hogy Jézus a Messiás, és hogy ez az egyetlen igaz tanítás. Először a saját gyöngeségét hangsúlyozza, szenvedéseit, megpróbáltatásait sorolja: háromszor megvesszőzték, egyszer megkövezték, háromszor szenvedett hajótörést, a zsidók ötször mértek rá harminckilenc botütést, volt börtönben, és veszedelemben rablók között.

S az a hatalmas és erős Isten, akit ő hirdet, és aki mindezekben a szenvedésekben megtartotta, nem más, mint az egyetlen Jézus Krisztus!

Végső érvként az apostol az Úr megjelenéseire és kinyilatkoztatásaira tér rá. Szerénysége azonban nem engedi, hogy a döntő fordulatban az ő személye játssza az egyik főszerepet. Pedig neki is megjelent a feltámadott, élő Jézus a damaszkuszi úton, s nemrég egy látomás bírta őt maradásra Korinthusban. S éppen Pál ne tudná ékes szavakkal elbeszélni, miként állította őt az evangélium szolgálatba Krisztus? De nem mondja, mert bár a kinyilatkoztatás, amelyet ő maga kapott, különösen nagy volt, az apostol mérsékli magát, nehogy valaki többre tartsa őt annál, mint ami ő valójában.

Pál egy emberre hivatkozik, még a nevét sem árulja el, aki tizennégy évvel azelőtt elragadtatott a paradicsomba. Az apostol biztosan tudja, hogy ez lehetséges! Hiszen ugyanezt az utat járta végig Krisztus, amikor megjelent Pál előtt a damaszkuszi úton, majd újra felment a mennybe. Ez az ember is visszatért a paradicsomból, beszámolt élményeiről, és előadta azt is, hogy olyan kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket nem szabad elmondania.

A Bibliában nagyon sok hasonló elragadtatást olvashatunk: például a legtöbb próféta így kapta az elhívását. Azután János apostolt is elragadta a Lélek Patmosz szigetéről, s megszületett a Jelenések könyve. Sőt, magát Jézust is elvitte a Lélek a pusztába negyven napra, hogy megkísértse az ördög (Mt 4,1).

De ismerünk Szentíráson kívül is eseteket: például Hénoch, aki az „Apokalipszis”, Hermász pedig „A Pásztor” című könyvében számol be az elragadtatásban átélt eseményekről. Ezek is nagyjából az apostoli korban keletkeztek.

És vajon ma, napjainkban, nincsenek kinyilatkoztatások? Talán kissé óvatosan, de ide sorolhatjuk a „halálközeli élményt” átélőket. Feltűnő, hogy a Bibliai esetekkel ellentétben, a mai „kinyilatkoztatások”, szinte minden esetben, közvetlenül a földi élet végét jelentő halál előtt történnek. S legtöbbször nem is idős korban, hanem baleset, vagy betegség következtében.

De – azt gondolom – érthető, és Isten bölcsessége ez is. Mert a mai ember alig-alig találkozik a mindennapi életben olyan dologgal, technikai csodával, amely természettudományos módon nem volna megmagyarázható. Ám a halál, titok ma is az egyszerű földi halandó számára. Itt már nincs helye logikus, emberi gondolkodásnak, mikor és hogyan jön. A döntés egyedül Istennél van. Miképpen akkor is Isten kezében volt a döntés, amikor Pál háromszor kérte, hogy távozzék el tőle a sátán angyala, a kísértés tövise, a testéből. De Isten így válaszolt neki: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz”.

S milyen hatalmas ez a kegyelem, amely megtart és élni hagy bennünket napról-napra. Megóv az éjszakában, és reggel felhozza ránk az új napot. Gondoskodik kérésünk nélkül lelki-testi táplálékunkról. És még a bűn rabságából is megszabadít minket a Jézus Krisztus által, az örök életre.

S a mi válaszunk, erre a csodálatos kegyelemre összecseng Pál gondolatával: „Legszívesebben tehát az erőtlenségekkel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem(2Kor 12,9). Pál annak örül, hogy míg ő erőtlennek látszik, és megpróbáltatásokat kell elszenvednie, addig Krisztus ereje lakozik benne, amely erőtlenség által ér célhoz. Hasonlóképpen mi is üresítsük meg magunkat, távolítsuk el szívünkből az „ÉN”-t, az önzést, hogy a helyét Krisztus foglalhassa el, és egyedül Ő töltse be egész életünket!

Hatvanad vasárnap mondanivalója így hangzik: „Süketségből az ige hallására!” S ha visszatekintünk, még látszik Vízkereszt fénye, amikor Isten megmutatta az Ő dicsőségét a világban. S előre nézve, a böjt idejét várjuk, amelyre nem csak Krisztus keresztje vet sötét árnyékot, hanem a végén felsejlik már Húsvét öröme is. S közben van ez a negyven nap virágvasárnapig, egy kevéske az egyházi esztendőből, amikor semmi rendkívüli nem történik. Óh, bárcsak a mi életünknek is, csak a töredéke múlna el „süketségben”, s a többi, a nagyobb része, Isten iránti engedelmességben.

A Magvető példázatában a magvető szórja a magot, s közben nem kérdi a földet, hogy vethet-e? Hasonlóképpen Isten is keres minket igéjével, függetlenül attól, hogy mi meghallgatjuk-e vagy sem. És nem elég csak hallani az Ő szavát, hanem meghallani, elménkben forgatni, és érlelni is kell, hogy miként a jó földbe esett mag, gyümölcsöt is teremjen. Mert aki Isten útján jár, az nem dicsekszik önmagával, nem a maga erejében bízik. Aki az Atya akaratát követi, az az igazságot tanítja, és úgy is cselekszik. S ha kell, boldogan vállalja Krisztusért a szenvedést is. Mert tudja, tudjuk, hogy a kegyelem, amelyről Isten maga mondta, hogy elég nekünk, az örök életig kísér minket. Áldjuk és magasztaljuk ezért az Ő szent nevét!

                                                                  Ámen

Imádkozzunk!

Dicsőítünk téged Istenünk, hogy nem vonod meg tőlünk kegyelmedet, hanem minden nap áldásaidból élhetünk. Hálát adunk neked, Urunk, hogy pazarló bőséggel hinted igéd magvát a szívünkbe, és fáradhatatlanul hívogatsz megtérésre. Kérünk, tégy minket bölccsé Szentlelked erejével, hogy ne csak hallgassuk beszédedet, hanem meg is cselekedjük!

                                                                  †Ámen

Énekek: 332 3 436 293

You may also like...