Veperdi Zoltán igehirdetése, 2020. szeptember 27.

Szentháromság ünnepe után 16. vasárnap

Lk 14, 12-14

Farkasrét, 2020. szeptember 27.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Isten igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Szentháromság ünnepe után a tizenhatodik vasárnapra az igehirdetés alapjául választott! Feljegyezve találjuk Lk 14,12-14-ben, a következőképpen:

“12Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta: Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, a rokonaidat vagy a gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. 13Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, 14és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor” (Lk 14, 12-14)

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Szentháromság ünnepe után a tizenhatodik vasárnapon is hív minket az Isten. Hív bűnbánatra, hív megtérésre, hív az örök életre, mert szeret!

S Istenünk hívásának egyre nagyobb súlyt ad az a tény, hogy továbbra is közeledik az egyházi esztendő vége. Amely félreérthetetlenül emlékeztet minket arra, hogy mindegyikünknek oda kell majd állni az Isten ítélőszéke elé! Nem mindegy tehát, hogy hallgatunk-e Isten szeretettel teljes hívására, avagy sem!

Nos, Lukács evangéliumának előttünk lévő szakaszában, Jézus már halad Jeruzsálem felé. Tudja, hogy a kereszt vár reá, de megy engedelmesen, hogy véghezvigye az Atya akaratát, a mi megváltásunkat.

Lukács, az írása előző fejezetének végén jegyezte fel Jézus gyönyörű szavait, amelyek világossá teszik előttünk Isten jóindulatát, felénk való végtelen szeretetét. Amikor Krisztus, az Isten Fia, ezt mondja: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint a kotlós a csibéit szárnyai alá, de nem akartátok! Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. De mondom nektek, nem láttok addig engem, míg el nem jön az az idő, amikor ezt mondjátok: Áldott, aki az ÚR nevében jön!”(Lk 13,34-35).

S azután az evangélium folytatása, amely már a tizennegyedik fejezet kezdete, ugyanitt folytatja. Hiszen Lukács arról számol be, hogy Jézus elfogadta a farizeusok egyik vezető emberének meghívását, és szombaton velük ebédelt. Volt ott egy vízkóros ember, akit Jézus meggyógyított. Mert a szeretet Istene szerint szabad szombaton gyógyítani, jót tenni. Hiszen ha valakinek a fia, vagy ökre, szombaton esik a kútba, azonnal kihúzza, és nem várja meg, hogy elmúljék a szombat!

S itt érdemes megemlítenünk Lukácsnak egy apró megjegyzését. A farizeusok és a törvénytudók figyelték Jézust. Vagyis a meghívás nem volt minden érdek nélküli. Csak alkalmat kerestek arra, hogy beleköthessenek Jézusba, és elveszíthessék.

Nos, a vízkóros meggyógyításából is kiviláglik, hogy Isten mennyivel másképp gondolkodik, mint az ember. Mennyivel több szeretet van az Isten indulatában, mint az ember viselkedésében!

Jól mutatja ezt az a példázat is, amely ezek után következik Lukács írásában. Mert Jézus itt beszél a főhelyek válogatásáról, amelyet ebben a vendégségben maga is látott. Az ember természete olyan, hogy általában önmagát tolja előre és fölfelé! Jézus világosan rámutat ennek a gondolkodásmódnak a hiányosságára is. Mert ha a főhelyre tolakodót megkéri a házigazda, hogy üljön hátrébb, hiszen a főhelyet ő másnak készítette, akkor a tolakodó nyilvánosan megszégyenül. Ez ad alkalmat Jézusnak arra, hogy megfogalmazza az Isten országának fontos alaptörvényét: „Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik(Lk 14,11).

Ezt pedig az a Jézus mondja, aki megy a kereszt felé, hogy örök példát is adjon az alázatos engedelmességre. Isten pedig azzal pecsételte meg ezt a törvényt, hogy a Filippi levél Krisztus-himnuszának megfogalmazása szerint: „Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére(Fil 2,9-11).

S íme, ezek után szólal meg az a tanítás, amely a mai igénk. A Biblia-fordítók ezt a címet írták eléje: „Vendéglátás viszonzás nélkül”.

Megint megmutatkozik az emberi gondolkodás kicsinyessége az Isten magasztos szempontjaival szemben! Mert általában, ha valaki vendégeket hív, akkor azzal önmagát dicsőíti meg. Saját nagyságát hirdeti, hogy ő milyen nagy vendégséget tud szervezni. S talán, még álságos módon, azt is szemléltetni akarja, hogy ő mennyire emberbarát, mert sokakat megvendégel.

S amikor ő önmagát ilyen magasra emeli a meghívottak előtt, arra is számít, hogy őt, mint ilyen nagy embert, mások is meg fogják hívni. Talán még a főhelyre is ültetik. Milyen nagyszerű dolog lesz ez majd az ő társadalmi megítélésében. S mekkora lesz akkor az ő becsülete az emberek előtt!

Ám az efféle hivalkodásnak van egy másik oldala is! A Királyok második könyve huszadik fejezetében olvasunk arról, hogy Ezékiás, Júda királya, aki Krisztus előtt 716–687 között uralkodott, csodálatosan meggyógyult a halálos betegségéből. Babilónia királyának fia követeket küldött hozzá egy levéllel és ajándékokkal. Ezékiás pedig, ahogyan a Királyok második könyve írja: „Meghallgatta őket, azután megmutatta nekik egész kincstárát, az ezüstöt és az aranyat, a balzsamokat és a finom olajakat, a fegyvertárát és mindazt, ami kincstárában található volt. Semmi sem volt palotájában és egész birodalmában, amit meg ne mutatott volna nekik Ezékiás(2Kir 20,13).

Ekkor így jövendölt Ézsaiás próféta: „Eljön majd az idő, amikor mindazt elviszik Babilóniába, ami a palotádban van, és amit elődeid gyűjtöttek mindmáig, semmi sem marad meg. Ezt mondja az ÚR!”(2Kir 20,17).

Ez a prófécia pedig beteljesedett, hiszen Dániel könyvében, ahol lám, szintén egy nagy vendéglátásról van szó, ezt találjuk: „Bélsaccar király nagy lakomát rendezett ezer főrangú emberének, és az ezer emberrel együtt itta a bort. A bor hatására megparancsolta Bélsaccar, hogy hozzák elő azokat az arany- és ezüstedényeket, amelyeket apja, Nebukadneccar hozott el a jeruzsálemi templomból. Azokból akart inni a király főrangú embereivel, feleségeivel és ágyasaival együtt. Elő is hozták az aranyedényeket, amelyeket a jeruzsálemi templomból, az Isten házából hoztak el, és a király azokból ivott főrangú embereivel, feleségeivel és ágyasaival együtt. Itták a bort, és közben dicsőítették az aranyból, ezüstből, rézből, vasból, fából és kőből csinált isteneket(Dán 5,1-4). – tudjuk, mi lett ennek a vége: Bélsaccar megméretett, és könnyűnek találtatott.

Isten szemében tehát sokkal kedvesebb, amikor az ember olyan olyan vendégeket hív meg, akiknek esélyük sincsen a meghívás viszonzására. Mert ez csak önzetlen szándék lehet. Amikor az ember nem önmagát emeli magasra, hanem a meghívott vendéget tiszteli meg. Részelteti azokból a javakból, amiket ő maga is Istentől kapott ajándékul arra, hogy testvérei javát szolgálja vele.

Természetesen, nem a családi összejövetelekről van itt szó, főleg ha keresztyén családokban, sőt, nagycsaládban gondolkodunk. Hiszen ott nem a magamutogatás van a középpontban, hanem az egymás iránti szeretet gyakorlása, önzetlenül!

Jézus hogyan is mondja az igénkben: „Ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor(Lk 14,13-14).

Te pedig viszonzásban részesült majd az igazak feltámadásakor… – mit jelent ez? Nézzük csak meg, hogyan folytatódik Lukács evangéliuma: „Mikor pedig ezt az egyik vendég meghallotta, így szólt hozzá: Boldog az, aki Isten országának vendége(Lk 14,15)!

Igen, itt mondja el Jézus a nagy vacsoráról szóló példázatot! S ez gyönyörű! Hiszen a Meghívó, maga Jézus. Ő aztán végképp önzetlenül hív meg minket, mert mit tudnánk mi viszonozni Őneki? Nekünk pedig óriási ajándék, hogy az igazak feltámadásakor, nekünk helyünk lesz a mennyei asztalnál. Ahol a főhelyen Jézus ül, s a többi nem érdekes, mert mindnyájan megváltottak leszünk! S ez elég!

Ám azért, mégiscsak tehetünk valamit Jézusért. Viszonzásul az Ő megelőlegezett szeretetére. Éspedig, hogy az Ő akarata szerint élünk itt a földön. Szeretjük Istent, és szeretjük a felebarátainkat, és egymást. János evangéliuma hagyta ránk az új parancsolatot: „Szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!”(Jn 13,34).

Jézus pedig úgy szeretett, és szeret ma is minket, hogy az életét is odaadta értünk. Hogy nekünk is örök életünk legyen. Hogy nekünk is helyet készítsen a mennyben! Csak bízvást kövessük Őt, szolgáló szeretetben!

                                                                  Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, aki szüntelenül jót tettél az emberekkel, de sohasem kerested a magad dicsőségét: nevelj minket szerénységre és alázatosságra, hogy ami jót bennünk elkezdesz, és általunk elvégzel, ne tegyen minket önhitté, hanem egyedül a te dicsőségedet szolgálja.

                                                                  Ámen

Énekek: 332 9 354 312 11

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük