Verasztó Teodóra igehirdetése, 2020. szeptember 6.

^„43Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és ugyanúgy nem rossz fa az, amely jó gyümölcsöt terem. ⁴⁴Mert minden fát a maga gyümölcséről ismernek meg. Hiszen tüskebokorról nem szednek fügét, csipkebokorról sem szüretelnek szőlőt. ⁴⁵A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, a gonosz ember pedig a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. ⁴⁶Miért mondjátok nekem: URam, URam – ha nem teszitek, amit mondok?

⁴⁷Megmutatom nektek, kihez hasonló az, aki hozzám jön, hallja beszédeimet, és cselekszi azokat. ⁴⁸Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki mélyre ásott, és a kősziklára alapozott: amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve. ⁴⁹Aki pedig hallja beszédeimet, de nem cselekszi, az hasonló ahhoz az emberhez, aki alap nélkül a földre építette a házát: beleütközött az áradat, és azonnal összeomlott az a ház, és teljesen elpusztult.” (Lk 6,43-49)

Két kép tárul elénk a mára kijelölt igeszakaszban, a fa és gyümölcse, valamint a kősziklára épített ház. Mindkét kép hangsúlyozza, hogy mennyire fontos, ami a mélyben van, ami nem látható ugyan, de mégis meghatározó. Akár egy fának a gyökere, akár egy ház alapja nem látható ugyan, de mégis, nagyon fontos, ezek nélkül gyümölcstelen és instabil az életünk.

Az ember belső és külső világa összetartozó ép egység, összefügg a külső és a belső, a látható és a nem látható. A természet világában ez egyszerűen működik: a gyümölcsről lehet megismerni a fát. Azonban az embernél ez bonyolultabban működik. Az ember hajlamos a képmutatásra, nem azt mutatni kifelé, mint ami a szívében van. De ez hosszabb távon nem működik, hiszen bizonyos helyzetekben megmutatkozik a valóság. Azonban nem mindig vannak összhangban gondolataink, szavaink és tetteink, életünkben nem mindig érvényesül a szó és a tett egysége. Pedig ez lenne az ideális. Ezért hangzik Jézus kérdése: „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok?” Mindig fenyegető veszély, hogy megállunk az üres „uram”-ozásnál. Életünkben, hitünkben sok a látszat, a külsőség, a megüresedett formalitás, szavaink és tetteink nincsenek mindig összhangban. Nem mindig érezzük magunkat elég hitelesnek, ezért fennáll a veszély, hogy gyors megoldásra törekszünk, gyorsan igyekszünk magunkból gyümölcsöket kipréselni, törekszünk jót tenni, hogy megnyugtassuk lelkiismeretünket. Érezzük a nyomást, a kényszert, hogy a hitnek gyümölcsöket kell teremnie. Hajlamosak vagyunk csak a gyümölcsre, csak az eredményre koncentrálni, arra, ami látható. Hajlamosak vagyunk a külsőségekre figyelni Azonban a gyümölcstermés és az alapozás is egy lassú folyamat. Sok türelemre van szükség. Fontos, hogy szánjunk rá időt, munkát, törődést, ezt nem lehet megspórolni. Nem helyes csak a gyümölcsre koncentrálni és közben megfeledkezni a fáról. Jézus arra mutat rá, hogy a gyümölcs már következmény, nincs önmagában, hanem a fára mutat, amely termi. Nem mindegy tehát a sorrend, a változáshoz a fával kell foglalkozni.

Luther ezt írta erről az igéről: „Aki jó gyümölcsöt akar, annak a fán kell kezdeni, azt kell megjavítani. Aki jócselekedetet akar, annak az emberen kell kezdeni, akitől a jót várjuk… „A jó, kegyes cselekedetek sohasem tesznek senkit jó, kegyes emberré, hanem a jó, kegyes ember jó, kegyes cselekedeteket művel. Gonosz cselekedetek sohasem tesznek senkit gonosz emberré, hanem a gonosz ember gonosz cselekedeteket művel. Úgyhogy mindenesetre előbb a személynek kell jónak és kegyesnek lenni, minden jócselekedetet megelőzőleg, akkor aztán kegyes és jó személytől jó cselekedetek származnak.” (A keresztyén ember szabadságáról). Eckhart mester is leszögezi a helyes sorrendet, miszerint nem azon kell töprengenünk, hogy mit tegyünk, hanem azon, hogy kik vagyunk: „Az embereknek nem kellene annyit töprengeniük azon, mit is kell tenniük; sokkal inkább azon kellene elgondolkozniuk, mik is valójában. Ne gondoljuk, hogy a szentséget tettekre kell építeni; a szentséget sokkal inkább a létezésre kell építeni. Hiszen nem műveink tesznek szentté bennünket, hanem nekünk magunknak kell műveinket megszentelnünk”.

Ez a sorrend valóban helyes és megszívlelendő. Fontos, hogy ne akarjunk gyors eredményre törekedni.

Sok ember úgy akar előrehaladni az életben, legyen szó karrierről, családi életről, elismertségről, hogy nagyon gyorsan szeretne eredményt látni. Házépítésnél is megvan a kísértés, hogy mielőbb készen legyen, minél előbb álljanak a falak, minél előbb látszódjon, milyen szép. Ha a gyors eredmény érdekében nem törődünk az alappal, akkor bár kívülről nem látszik, de a ház már épülésekor omladozik, hiszen csak kívülről szép, de a hatás gyors elérésére törekedve baj van az alappal, a belső statikával. Életük során sokan törekednek inkább a látszatra, a látványosságra, ami a felszínen látható. Vannak, akiknek a díszítés fontos, az, hogy fölkeltsék a közfigyelem csodálatát. Azonban a hitetés csak addig tarthat, amíg süt a nap. Jézus figyelmeztet, hogy homokra ugyan lehet gyorsan építkezni, lehet nagy látványosságokat hazudni, de stabil házat építeni nem lehet, ami bírja a terhelést. Van azonban az építkezésnek egy másik módja is. Ez sokkal hosszadalmasabb, fáradtságosabb, és sokkal kevésbé látványos. Hosszú ideig semmi látszata nincs, mert előbb le kell hatolni igen mélyre, hogy az alapot kősziklán kezdhessük homok helyett. Látszatra egyformán állhat két épület, amíg a jó napok tartanak. Amikor készen vannak, az emberi szem semmi különbséget nem lát közöttük, hiszen az alap nem látszik, de a vihar megmutatja. A különbség a láthatatlanban, az elrejtettben, a fundamentumban van.

A ház alapja nem látszik. De amennyire láthatatlan, annyira nélkülözhetetlen. Nem lehet megspórolni a mélyre ásást, mert idővel kiderül a turpisság. A probléma mindig az alapokkal van.

Azonban, ha gyökeres változás történik, ha Krisztus él bennünk, akkor az alap és a felépítmény teljes összhangban lesz életünkben. Akkor a gyümölcstermés természetes, magától értetődő lesz, nem pedig erőltetett. Jézus nem jócselekedetekre, gyümölcstermésre szólít fel. Nem az a lényeg, hogy jobban ügyeljünk a látszatra, hogy mit mutatunk kifelé, hanem az a lényeg, hogy belül, a mélyben, az alapoknál, a gyökérben minden rendben legyen.

Ha belül a szívünkben minden rendben van, akkor ez sugárzik kifelé is. Ha Jézushoz tartozunk, ha Ő bennünk él, az meglátszik, nem tudjuk magunkba fojtani. A hit nem belső ügy, hanem hatással van gondolatainkra, szavainkra, cselekedeteinkre, döntéseinkre, egész életünket átjárja, megnyilvánul életvitelünkben, a másik emberhez való hozzáállásunkban, viselkedésünkben. Olyan természetes módon, mint ahogyan a fán a gyümölcs terem. Ez nem erőlködés kérdése. Hanem minden embernek van valamilyen kisugárzása, amit nem lehet elrejteni sokáig, nem lehet leplezni. Mindenki áraszt valamilyen légkört maga körül, akár pozitív, akár negatív értelemben. Valakinek jó a közelében lenni, valakinek kevésbé. Amivel csordultig van a szívünk, azt szólja a száj, amivel csordultig vagyunk, azt adjuk tovább, az meglátszódik rajtunk sugárzik rólunk. Minél mélyebb, szorosabb kapcsolatban vagyunk Jézussal, annál inkább Őt sugározzuk, az Ő áldását, szeretetét. Ő adja, hogy életünk valóban általa legyen csordultig betöltött, hogy pozitív legyen a kisugárzásunk, hogy áldott legyen a puszta jelenlétünk is, olyan emberek legyünk, akiknek jó a közelében lenni. De ehhez fontos, hogy a Jézussal való kapcsolatunkban ne érjük be a felületességgel, felszínességgel, hanem szánjunk rá időt, hogy minél jobban betöltse életünket!