Veperdi Zoltán igehirdetése, 2020. július 12.

Kedves Testvérek!

Fogadjátok szeretettel Veperdi Zoltán lelkész úr templomunkban elhangzott igehirdetését.

†

Szentháromság ünnepe után ötödik vasárnap

1Pt 2, 9-10

Pesthidegkút, 2020. július 12.

Oltári ige Lukács ev. 5,1-11:

„Amikor egyszer a sokaság Jézushoz tódult, és hallgatta Isten igéjét, ő a Genezáreti-tó partján állt. Meglátott két hajót, amely a part mentén vesztegelt; a halászok éppen kiszálltak belőlük, és hálóikat mosták. Beszállt az egyik hajóba, amelyik Simoné volt, és megkérte, hogy vigye őt egy kissé beljebb a parttól, azután leült, és a hajóból tanította a sokaságot. Miután abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! Simon így felelt: Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat. Amikor ezt megtették, olyan sok halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik; ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek, és segítsenek nekik. Azok pedig odamentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek. Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak; de ugyanígy Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus akkor így szólt Simonhoz: Ne félj, ezentúl emberhalász leszel! Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva követték őt”(Lk 5,1-11).

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Szentháromság ünnepe után az ötödik vasárnapra, az igehirdetés alapjául választott! Feljegyezve találjuk 1Pt 2,9-10-ben a következőképpen:

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok”(1Pt 2,9-10).

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Egy héttel ezelőtt, Szentháromság ünnepe után a negyedik vasárnapon, úgy is, mint az irgalmasság vasárnapján, arról szóltak az igehirdetések, hogy Isten felénk hangzó hívásának következtében, nekünk hivatásunk van ezen a földön. Jelesül az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása.

S ezek után, íme, ezen a vasárnapon, rögtön bizonyságtételre hív minket az Isten. Igaz, az irgalmasság is egyfajta bizonyságtétel. Hiszen az ember, az ő bűnös természete szerint, inkább az irgalmatlanság felé hajlik. Ezért, ha valaki irgalmas, szeretettel teljes, azt észreveszik az emberek. S akkor adva van az alkalom a bizonyságtételünkre, hogy mi az élő Isten megváltó szeretetéből élünk, és Jézus Krisztust követjük.

S ennek a mondanivalónak a kifejtéséhez, keresve sem lehet jobb írást találni, mint Péter első levelét. Hiszen a harmadik fejezetben egyenesen ezt írja: „Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet”(1Pt 3,16-16).

S hogy mi ez a reménység, Péter azt már levél kezdetén megfogalmazta: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre. Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét”(1Pt 1,3-9).

Péter szavainak pedig különös értelmet ad az ismeret, amely kitűnik a levélből, hogy a megszólított kis-ázsiai gyülekezeteknek szenvedést kellett kiállniuk. Itt még nem lehet szó arról az egész Római Birodalmat átfogó üldöztetésről, mely az első század végére, Domitianus császár uralkodásának idejére esett. Inkább a helyi pogányság, tájékozatlanságból és félreértésből eredő támadásaira kell gondolnunk.

Erre mutat a levél negyedik fejezete, ahol ezt írja Péter: „Többé ne emberi vágyak, hanem Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét. Bizony, elég volt abból, hogy a múltban a pogányok szokása szerint kicsapongásokban, kívánságokban, részegeskedésekben, dorbézolásokban, tivornyázásokban és szentségtelen bálványimádásokban éltetek. Azért csodálkoznak rajtatok, sőt káromolnak titeket, mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába”(1Pt 4,2-4).

Mert az istentelenek nem értik, hogy akik azelőtt velük együtt, ugyanabban a mocsokban éltek, most mitől és miért változtak meg? Akik eddig velük együtt ugyanolyan irgalmatlanok és szeretetlenek voltak, azok most miért irgalmasok, és miért teszik a szeretet cselekedeteit, személyválogatás nélkül? Pedig a felelet roppant egyszerű: él bennük a Krisztus, és az örök élet reménysége! Ezért teszik a jót önzetlenül, ezzel is bizonyságot téve a hitükről!

Nos, Péter első levele, ebben az összefüggésben szólal meg, és így érthető, hogy alaphangja a bátorítás a szenvedés elhordozására, és a hit erősítésére.

Ezek után hallgassuk meg újra a mai igénket, a levél második fejezetének két versét: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok”(1Pt 2,9-10).

Itt azonban emlékeznünk kell a következőre is: igénket közvetlenül megelőzően arról ír a levél, hogy Isten Sionban letett egy kiválasztott, drága sarokkövet, vagyis Jézus Krisztust. A hitetlenek pedig beleütköznek ebbe a kőbe, amely számukra a megbotránkozás sziklája. De a hívőknek drága kincs, sarokkő!

Igénkben Péter négyféleképpen fejezi ki azt, hogy Krisztus követői az Istenhez tartoznak. Sőt, mint élő kövek járulnak az élő kőhöz, és épülnek föl lelki házzá.

Az elő kifejezés pedig ez: „választott nemzetség”. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a nemzetség: „Egy őstől származott, ennek nevét viselő ivadékok sora; tágabb értelemben vett család”. A keresztyének tehát, akik újjászülettek Krisztusban, tőle, mint őstől származnak. S ezzel hozzátartoznak a Krisztust követők nagy családjához. Ám a hozzátartozásuk nem a saját döntésükön alapult, hanem Krisztus kiválasztásán. Ez az, amit sohasem szabad elfelejteniük, még a szenvedés, megpróbáltatás idején sem! Pál apostol kijelentése nyomán pedig valljuk, hogy semmi, de semmi nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent nekünk Krisztus Jézusban, a mi Urunkban (Róm 8,38-39). Ezért nincs okunk félni a szenvedések idején, sem a kis-ázsiai keresztyéneknek, sem nekünk, a mai időkben!

Másodszor ezt mondja Péter: „királyi papság”. Amikor Sámuel próféta megöregedett, akkor azt mondta neki a nép: „Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás!”(1Sám 8,5). Amikor Sámuel nem akarta ezt megtenni, és Istenhez imádkozott, így szólt hozzá az ÚR: „Hallgass a nép szavára mindabban, amit mondanak! Mert nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne én legyek a királyuk… Hallgass tehát a szavukra, de szigorúan figyelmeztesd őket, és mondd meg nekik, hogy mi lesz a király joga, aki uralkodni fog felettük”(1Sám 8,7.9).

Akiket tehát Krisztus elhívott, azoknak Isten a királya! Az elhívottak pedig az Ő papjai. Akiknek, értelemszerűen, az Ő királyukról kell bizonyságot tenni – a szenvedés idején is. Elmondani, hogy Isten jó, igája könnyű, terhe nem nehéz. Mert szeret, és örök életre hívott el!

A harmadik kifejezés: „szent nemzet”. Itt a görög „αγιος”(agiosz) szó szerepel, amely azt jelenti: a közönségestől elkülönített, Isten számára lefoglalt, Istenhez világához tartozó.

A „nemzet” pedig, s itt megint az Értelmező Szótárra hivatkozom, amely, többek között, ezt írja: „A nemzet történelmileg kialakult tartós közösség, amelyet közös nyelv, terület, gazdasági élet, valamely jellegzetes kultúrában megnyilvánuló közös lelki sajátosság… tart össze”.

A Krisztus követők tehát, már ezen a földön, az Isten számára lefoglalt, tartós közösséget alkotnak. Akiknek közös nyelve a szeretet, jellegzetes kultúrája az irgalmasság, lelki sajátossága az élő Jézus Krisztusba vetett hit!

S végül a negyedik kifejezés ez: „Isten tulajdonba vett népe”. Ez egy érdekes szóösszetétel. A görög szöveg szó szerinti fordítása ez lenne: „nép megőrzésre, megszerzésre”. A magyar változat: „Isten tulajdonba vett népe”, végső soron tartalmazza a görög szöveg értelmét is. De talán jó kifejtenünk, hogy a hívők Istennek Krisztusban kiválasztott és megszerzett népe, akiket Krisztus által meg is akar őrizni magának, mégpedig örökre! Akkor is, ha az életükben megenged próbákat, kísértéseket, sőt, még szenvedést is!

Mert aki hisz, az egész életében mindenben, örömben és bánatban, jóban és rosszban, megaláztatásban és felmagasztalásban, Isten hatalmas tetteit fedezi fel! Amelyek mind, egytől- egyig azt az egyetlen célt szolgálják, hogy az ember a bűn sötétségéből eljusson Isten csodálatos, örök világosságára; hogy aki számára egykor nem volt irgalom, az most irgalmasságot nyerjen!

Nekünk pedig, mai hívőknek, erről kell bizonyságot tennünk! Azzal a boldog örömmel, hogy semmi, de semmi nem választhat el minket az Isten szeretetétől! Hiszen Ő választott ki minket a saját népévé, és meg is akar tartani mindnyájunkat az örök életre. S ha valaki egyszer rászánja magát a bizonyságtételre, meg fogja látni, hogy az nem is olyan nehéz! Sőt! Annyi örömöt kap az Istentől, hogy többé nem is akarja abbahagyni!

Egy régi, kis történet szerint a tanító bácsi megkérdezte egyszer a gyerekeket, hogy ki mi szeretne lenni. Sorolták is a szebbnél szebb hivatásokat, foglalkozásokat. Egy kisfiú pedig csak annyit mondott: „Én áldás szeretnék lenni”.

Válasszuk mi is ezt, életünk hivatásának! Mert semmi mást nem kell tennünk, csak szóval és tettel a feltámadott Krisztust hirdetni! S az áldást pedig biztosan megadja az Isten!                                                     †Ámen

Imádkozzunk!

Jézus Krisztus, a világ Világossága, aki elhívtál minket, hogy tanítványaid és tanúid legyünk a világban: tisztíts meg minket minden bűntől és hamisságtól, hogy fel ne tartóztassuk, hanem tovább sugározzuk életet teremtő evangéliumod világosságát.

                                                                  †Ámen

Énekek: 284 7 467 255