Veperdi Zoltán igehirdetése 2022. február 6.
†
Vízkereszt után utolsó vasárnap
Jn 12, 20-26
Pesthidegkút, 2022. február 6.
Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen
Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Vízkereszt után az utolsó vasárnapra, az igehirdetés alapjául választott. Feljegyezve találjuk Jn 12,20-26-ban a következőképpen:
„Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust szeretnénk látni. Fülöp elment, és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak. Jézus így válaszolt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya”(Jn 12,20-26).
Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Mai igénk felirata a Bibliában így szól: „A földbe esett búzaszem”. A gabonamag hasonlata kétségtelenül létfontosságú tanítást közöl számunkra: Krisztus élete csak halála által tölti be valódi rendeltetését.
A gabonát az ember vagy tápláléknak készíti el, s akkor éhségét csillapítja vele; vagy a földbe veti: ahonnan megsokszorosítva nyeri vissza. Az emberi élet is olyan, mint a gabonamag: életünkkel is kétféleképpen rendelkezhetünk. Vagy saját jólétünk előmozdítására szenteljük csupán életünket, a test vágyait megelégítve, vagy pedig félretéve az önzést, Istennek és felebarátainknak élünk, önfeláldozással.
Az első esetben életünk a földi léttel bevégződik, mert önmagunkat felemésztettük. Jézus erre mondja: „Aki szereti az életét, elveszti azt”(Jn 12,25). A másik esetben, ha a boldogságunkat a másokért való munkálkodásban találjuk, úgy emberi természetünk örök alkotórészeit juttatjuk érvényre. Azaz aki gyűlöli, vagy más szóval szétosztja a maga életét a felebarátai között e világon, örök életre őrzi meg azt. Olyan világos törvény ez, amely nem szorul részletes magyarázatra.
Ezért most figyeljünk inkább az igében fellelhető két kívánságra, amely a mi lelkünknek is természetes kívánsága kell legyen, ha az előbbi törvényt betölteni igazán akarjuk. E két kívánság tehát: Jézust szeretnénk látni és szolgálni akarunk Jézusnak!
Az első óhaj néhány görög származású, de zsidó vallású emberben ébred, akik felmentek az ünnepre, tudniillik Jeruzsálembe a templomba, hogy imádják az Istent. Ők is hallottak már Jézusról. S János evangéliumának sorrendjét követve tudomásuk volt Lázár feltámasztásáról, talán tudták azt is, hogy a Nagytanács elhatározta már Jézus, sőt Lázár megölését is, s lehet, hogy a görögök is ott voltak a Jeruzsálembe bevonuló Krisztust éltető tömegben. Szinte természetes tehát a lelkükben ébredő kívánság: Jézust szeretnénk látni!
Ez a vágy indította szóra a prófétákat, mikor rajongva várták és lelkesen hirdették az eljövendő Messiást. Ez a vágy vitte a napkeleti bölcseket Jézus bölcsőjéhez. Ez a vágy űzte a betegeket és az őket féltő szíveket, hogy Jézushoz zarándokoljanak. Ez a vágy indította az édesanyákat, hogy az áldás elvételére Jézushoz vezessék gyermekeiket. S ez nyitotta meg az apostolok előtt az emberek és a népek szívének bezárt ajtajait, hogy hallgassák az Úr kegyelmének áldott evangéliumát.
És Jézus eljött: Megtöltötte a lelket igazsággal, a szívet szeretettel, az életet könyörülettel, a világot testvériséggel, az emberiséget magasztos, szép élethivatással. Nyomában új élet támadt. És ez az élet hősöket teremtett, vértanúkat nevelt és apostolokat támasztott. Ez az élet megelégedést adott a boldogtalannak, szeretet jóságát az elhagyottnak, megnyugvást a zaklatottnak, tisztulást a bűnösnek, istenfiúságot az eltévelyedettnek. A Krisztus nyomán fakadt új világ áthatotta az emberiséget, megszentelte annak életét, megtisztította a szívét, Isten országává tette a földet.
Kétezer esztendős küzdelem után de jó volna, ha Istent áldó szívvel ma ezt mondhatnánk el a keresztyénségről. De szégyenkező alázattal kell bevallanunk, még mi is csak ott tartunk, ahol e néhány görög, akik így szólta az Úr tanítványaihoz: Szeretnénk látni Jézust!
Igen, Jézust szeretnénk látni az Ő egyházában, amelyben nem volna szabad másnak élni, mint Krisztus szellemének, az evangélium igazságának, az apostolok buzgóságának és a világot átölelő jézusi testvérszeretetnek. Szeretnénk látni Jézust tulajdon otthonunkban is, hogy megszentelje azt a boldogító szeretet, a szívbeli béke, a nemes türelem és a tiszta érzések áldott hajlékává. Szeretnénk látni Jézust a szülők szeretetében, s a gyermekek hálás ragaszkodásában. Szeretnénk látni Jézust a gyermeknevelés szent munkájának színhelyén, az iskolában s e nagy feladat munkásainak, a tanítóknak a lelkében. Szeretnénk látni Jézust mindenütt, ahol ember küzd, örül, vagy bánkódik, hogy mindeneket megszenteljen és megáldjon, az Ő megváltó jósága és szeretete szerint.
S ebben a kívánságban: „Szeretnénk látni Jézust”, fedezzük fel a „látni” ige gazdag tartalmát. Első jelentése, hogy valamit vagy valakit szemünkkel érzékelünk, s róla képet alkotunk a tudatunkban. Egy régi kínai mondás szerint „Egy kép felér ezer szóval”. A látás fontosságát nem kell külön hangsúlyozzuk, elég csak annyit mondanunk, hogy ismereteink 80%-át látás útján szerezzük. Hogyne lett volna fontos hát a hívő görögöknek, hogy megannyi hallomás után végre saját szemükkel is láthassák Jézust.
Azután „látni” azt is jelenti, hogy megnézve vagy elolvasva tudomásul venni valamit. Nincs többé kétely, eloszlott a bizonytalanság, az égi király eljött, a Messiás elérkezett Jeruzsálembe, Jézus valóban itt van – állapították meg a görögök.
Átélni, tapasztalni – ezt is jelentheti a látni ige egyes kifejezésekben. A névtelen hívők fokozatosan háttérbe szorulnak igénkben, s helyesen Jézus kerül a középpontba. János evangélista nem írja le, mi lett a görögök további sorsa, de jogosan feltételezhetjük, hogy miután megtapasztalták Jézus közelségét és átélték a vele való közösséget, életük gyökeresen megváltozott.
S végül látni azt is jelenti: megismerni! Jézust – csak úgy – látni, ott és akkor mindenkinek lehetősége volt, ehhez nem kellett segítség. Biztosan nem tévedünk tehát, ha azt gondoljuk, hogy e görögök ennél többet akartak: azaz megismerni Jézust!
S ha már igazán láttuk és megismertük Jézust, akkor születik meg szívünkben a másik kívánság: szolgálni akarok Jézusnak! Ám ha valaki valóban Krisztusnak akar szolgálni, annak először el kell fogadnia az Ő szolgálatát, vagyis hinnie kell, hogy érte is hullt a kereszten a megváltó vére. Tehát előbb Jézusnak kell szolgálnia a tanítvány életében, hogy azután a tanítvány is szolgálhasson.
Vegyük észre, hogy ez a szolgálat önkéntes, Jézusnak igénkben elhangzott szavaiból semmi kötelező jelleg nem olvasható ki. A 26. versben ezt mondja Jézus: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen!” Meg kell tehát ismernünk azt az utat, amelyen Krisztus jár. Az Ő útja, a kereszthordozás útja, élete a szolgálat.
Az Ószövetségben a szolgálat önként vállalt, vagy kikényszerített függőségi viszonyt jelentett, amely egy személy vagy esetleg egy egész nép és annak ura között állt fenn. Gondoljunk csak Izrael egyiptomi szolgaságára, vagy Jákóbra, aki hét évig vállalta a szolgálatot, hogy Ráhelt megkapja feleségül. Júda királya, Áház például azzal ismerte el az asszír király felsőbbségét, hogy üzenetet küldött neki: „Szolgád és fiad vagyok”(2Kir 16,7).
S az Ószövetség ugyan ezt a kifejezést használja az embernek Istentől való függőségének kifejezésére is. Ebben a gondolkodásmódban a szolgálat fogalma nem méltatlan, s nem lealacsonyító. Inkább úgy tekintették Izrael fiai a szolgáknak urához való viszonyát, mint adott tényt, sőt, ha magasrangú úrról volt szó, teljesen el is fogadták. Ez természetesen főleg az embernek Istenhez való viszonyában volt így.
Az Újszövetségben Jézus visszaállítja a szolgálat eredeti értelmét, hiszen a rabszolgaság korában az Isten szeretetével való szolgálatot teszi az erkölcsi magatartás lényegévé, s a szolgálatban jelöli meg azt az életvitelt, amely igazi tanítványait és követőit jellemzi.
Jézus útja tehát a szolgálat útja. Nehéz ez az út, mert kereszthordozással jár mindenki számára, nincs kivétel. De ugyanakkor magasztos ez az út, mert Istent dicsőíti meg, aki rálép és rajta jár. S a végén Krisztus ígérete fénylik: „Ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya”(Jn 12,26).
A két kívánság – azaz szeretnénk látni Jézust és szolgálni akarok Jézusnak – ürügyén szeretném még minden testvérem lelkére helyezni, hogy bármit lát az életben, bármerre irányítja tekintetét, mindent abból a nézőpontból vizsgáljon és ítéljen meg, hogy megismerszik-e benne és rajta a világ Megváltójának Lelke. Mert csak egy mértéke lehet minden életnek és minden alkotásnak, és ez az Úr Jézus. S csak aki e földi életében a Jézus után való vágyakozás szent kívánságával éli napjait, az lépheti majd át az örök élet küszöbét is, azzal a boldog reménységgel: szeretnénk látni Jézust. Azt a Jézust, aki nemcsak ítélni tud, hanem jutalmazni is. Azt a Jézust, aki teljes dicsőségében magához inti az Ő népét és azt mondja: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot”(Mt 25,34). Legyen ezért mindennapi fohászkodásunk ez a kívánság: Szeretnénk látni Jézust! És ez a kívánság szentelje meg mindnyájunk életét embertársaink boldogságára és az Isten dicsőségére! †Ámen
Imádkozzunk!
Istenünk, láttasd meg velünk Krisztus keresztjében a te elrejtett bölcsességedet és szereteted mélységét, hogy őt kövessük önfeláldozó szeretettel, és ne keressük emberek dicséretét, hanem egyedül a Te dicsőségedet szolgáljuk Őáltala.
†Ámen
Énekek: 362 1 397 293
