Gazsóné Verasztó Teodóra igehirdetése, 2021. december 12.

Jn 5,31-38

„Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz. Más az, aki bizonyságot tesz énrólam, és tudom, hogy igaz az a bizonyságtétel, amellyel rólam tanúskodik. Ti elküldtetek Jánoshoz, és ő bizonyságot tett az igazságról. Én azonban nem embertől kapom a bizonyságtételt, hanem azért mondom ezeket, hogy ti üdvözüljetek. Ő volt az égő és világító fáklya, de ti csak egy ideig akartatok az ő világosságában örvendezni. Nekem azonban Jánosénál nagyobb bizonyságtételem van. Mert a feladatok, amelyeket az Atya rám bízott, hogy teljesítsem azokat, tehát azok a cselekedetek, amelyeket elvégzek: maguk tesznek bizonyságot arról, hogy engem az Atya küldött el. De az Atya is, aki elküldött engem, bizonyságot tett rólam. Az ő hangját nem hallottátok soha, arcát sem láttátok, és az igéje sincs meg bennetek maradandóan, mert abban, akit ő elküldött, nem hisztek”.

A most felolvasott igeszakasz egy kiélezett helyzetben hangzott el, egy vitabeszéd, kihallgatás kellős közepén találjuk magunkat. Az előzmény az 5. fejezet elején a bethesdai beteg meggyógyítása. Ez a szombatnapi gyógyítás volt Jézus egyik nagy és éles konfrontációja az akkori vallási vezetőkkel.

A kijelölt rész Jézus védőbeszédének része a szombati bethesdai gyógyítás után. A csoda, a gyógyítás felháborodást keltett, üldözni kezdték Jézust, mivel szombaton gyógyított, megparancsolva a meggyógyított beteg embernek, hogy vegye fel az ágyát.

A csoda magyarázatot követelt, Jézusnak igazolnia kellett magát. Ráadásul, amikor felelősségre vonták, Jézus még tovább élezte a helyzetet, amikor szüntelenül munkálkodó Atyjára hivatkozott. Ez még nagyobb felháborodást keltett, sőt, gyilkos indulatokat, mert a vallási vezetők most már nemcsak a szombat megtörésével vádolták, hanem istenkáromlással is.

Jézusnak tehát igazolnia kellett magát. Ebben a kiélezett helyzetben a központi kérdés Jézus személye. Ott feszül a kérdés, hogy vajon kicsoda Jézus, hogy túl meri tenni magát a törvény előírásain és Istennel azonosítja magát?

Jézus egyértelműen érzékelteti, hogy Isteni hatalmából, az Atyával való egységéből adódóan cselekszik. De ki vagy mi igazolja mindezt? Az igeszakasz alapvető kérdése: ki tanúskodik Jézus mellett?

Fontos, központi kifejezés ebben a szakaszban a martüria (μαρτυρία) (bizonyságtétel, tanúságtétel). Tanúságot tenni: bizonyítani egy tény valódiságát, igaz voltát. A kifejezés jelentéstartalma egészen az élet odaadásáig, a vértanúságig terjed.

A mózesi törvény szerint két tanú volt szükséges egy állítás megerősítéséhez. Jézus elfogadta az alapvető perjogi szabályt, miszerint senki sem tanúskodhat a maga ügyében. Ezért Jézus a mellette tanúskodókat sorolja fel. Felsorolja a tanúkat: Keresztelő Jánost, a saját tetteit, valamint az Atyát. Mellette tanúskodott Keresztelő János, aki róla és küldetéséről beszélt a Jordán partján, Jézus előfutára volt, az Isten Bárányára mutatott. Jézus a mára kijelölt igeszakaszban szép, szemléletes képet használ Keresztelő Jánosra: „ő volt az égő és világító fáklya, de ti csak egy ideig akartatok az ő világosságában örvendezni”. Keresztelő János megvilágította a bűnbánat és megtérés útját, rámutatott arra, aki nemcsak fáklya, hanem az igazi világosság, a fény forrása. Nem Jézusnak volt szüksége Jánosra, hanem környezete tagjainak, a népnek, azért, hogy megvilágítsa a Krisztushoz vezető utat. A sötétben világító fáklya szemléletes képe nyilvánvalóan mutatja, hogy az nem érte, hanem a sötétségben valókért küldetett. Másnak világít, amíg önmagát emészti fel. Azonban megdöbbentő, hogy mégsem kell. Nem mindenki szereti a világosságot.

Jézus is a szemükre vetette az akkori vezetőknek, hogy nem becsülték eléggé Keresztelő János róla szóló bizonyságtételét. „Ő volt az égő és világító fáklya, de ti csak egy ideig akartatok az ő világosságában örvendezni”. Ez ma is, minket is fenyegető veszély. Hogy felfigyelünk valamire Jézus világosságából, érdekesnek találjuk, de ez csak múló hangulat, ami hamar tovaszáll. Ádventnek és Karácsonynak különös hangulata van. Az ünnep előtt kigyúlnak a fények, az ádventi koszorú gyertyái, a fények a tereken, a városban, kirakatokban, a karácsonyfák színes égői, a csillagszórók, ezek hozzátartoznak az ünnepléshez. Azonban amilyen hirtelen bekapcsolják a fényeket, egy idő múlva ugyanolyan hirtelen ki is kapcsolják.

Mert a hangulat mindig csak ideig-óráig tart. Jézusnak pont ez a vádja az őt fenyegető farizeusok és írástudók ellen, hogy Keresztelő János — aki előkészítette Jézus eljövetelét — csak ilyen hangulati elem volt a zsidók többsége számára. Felfigyeltek ugyan rá, világító életére, szolgálatára, de csak egy ideig akartak örvendezni az ő világosságában. Érdekes volt számukra Keresztelő János különös alakja, kemény, szókimondó beszéde. De csak egy darabig.

Az ember tragikus bűne, ha a tanúk szavára csak addig hallgat, amíg az számára kedves. Ha csak ideig-óráig hajlandó a fáklya fényében járni. Keresztelő János hallgatói örültek a Messiás érkezéséről szóló híradásnak, csak éppen azt nem fogadták el, hogy Jézus a Messiás. Csak hallgatták Jánost, de megtérésre hívó szavát és Krisztusra mutató ujját nemigen vették komolyan. Krisztus-követésében már nem csatlakoztak hozzá. Hagyták, hogy a fény, melyet Isten Keresztelő János által gyújtott, hiába égjen és a kiáltó szó a pusztában hiába visszhangozzék.

Fontos, hogy ádvent ne csak hangulat legyen, ne csak kellemes ünnepi hangulat, ami után folytatódik minden a régiben. Az ünnepi fények gyorsan jönnek-mennek. De Jézus több, mint ünnepi fény. Fontos, hogy az Őt megillető helyre kerüljön, ne a hangulati elemek közé. Ő többet akar adni, mint kellemes, ünnepi hangulatot, bizonyosságot akar adni, nem csak pislákoló félhomályt, hanem fényt a sötétségbe, reményt a szomorúságba, gyászba.

Vannak még tanúk, amelyek bizonyságot tesznek Jézus mellett. Ott vannak a tettei, az ember a tetteivel is kommunikál. Jézus tettei valóban önmagukért beszélnek. Nem csupán a csodákra kell gondolni, egész életműve bizonyítja az Atyával való egységét. Jézus tettein átjön az Istennel való szoros összhang. Elvégezte, amit Isten rábízott, elvégezte a megváltást. A kereszt hirdeti, tanúsítja, hogy Ő valóban megváltó, aki kész volt értünk a legnagyobb áldozatra. Isten is bizonyságot tett Jézus mellett, amikor hang hallatszott a mennyből: „ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm”.

A mi életünkben is vannak tanúk, Isten nem hagyja magát bizonyság nélkül. Vannak tanúk, akiktől hallottunk Jézusról. Gondolhatunk nagyszüleinkre, szüleinkre, lelkészekre, gyülekezeti tagokra. Mi is másoktól hallottuk az igét. Fontos, hogy hálát adjunk értünk, mert Jézusról tanúskodnak. Hálát adhatunk Jézusnak, hogy sok ember által, és a gondviselés sok apró jele által a mi életünkben is többszörösen tanúsította irántunk való szeretetét. Körülvesz minket a bizonyságtevők fellege (Zsid 12,1). Fontos, hogy vegyük észre ezeket. Mert a tanúságtétel megerősít minket, oszlatja a kételyeket. Ha olykor elbizonytalanodunk, vagy kétségek gyötörnek, Jézus biztat minket. Látja gyengeségünket és kishitűségünket, szükségünk van hitünk megerősítésére, a gubancok kibogozására. Hogy meggyőződésre, bizonyosságra jussunk. A másoktól hallott bizonyságtevést követnie kell a saját meggyőződésünknek, bizonyosságunknak.

Fontos, hogy ezen az ádventen gondoljuk át újra, hogy vajon mi is a mi hitünk alapja? Hangulat, vagy bizonyosság? Jézus segíteni akar, hogy szilárd meggyőződésünk legyen. Hogy hitünk ne csak pislákolás, pillanatnyi fellángolás legyen, amely hamar kialszik, hanem Jézus gyújtsa lángra szívünket, hogy mi is az Ő világosságának tanúi lehessünk.