Krcsméri János András lelkész szakos hallgató szupplikációs igehirdetése, 2021. november 28.

Kegyelem Néktek és békesség, Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól! Ámen. Hallgassátok meg testvéreim azt az igét, amit Egyházunk a mai vasárnapra, az igehirdetés alapigéjéül kijelölt, és amit megírva találunk a Márk írása szerinti evangélium 1. fejezetében, az 1-8 versben, a következőképpen:

„Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. Amint meg van írva Ézsaiás próféta könyvében: „Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti utadat; kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az ÚR útját, egyengessétek ösvényeit!”, megjelent Keresztelő János a pusztában, és hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára. Akkor kiment hozzá Júdea egész vidéke és a jeruzsálemiek is mind, és amikor megvallották bűneiket, megkeresztelte őket a Jordán folyóban. János teveszőr ruhába volt öltözve, derekán bőrövet viselt, sáskát evett ésvadmézet. Ezt hirdette: Utánam jön az, aki erősebb nálam, és én arra sem vagyok méltó, hogy lehajolva saruja szíját megoldjam. Én vízzel kereszteltelek meg titeket, őpedig Szentlélekkel fog megkeresztelni.” – Ez a mai nap evangéliuma. Áldunk Téged Krisztusunk.

Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Jöttünk már el úgy Istentiszteletre, hogy a mindennapi teendőinket szívünkben-gondolatainkban hagyva, a reggelit is csak gyorsan bekapkodva, vagy félig elfogyasztva, a másik felét az asztalon otthagyva; vagy egy családi perpatvarból beesve érkeztünk meg? Jöttünk már el vasárnap az Isten házába úgy, hogy bár fizikailag itt voltunk, de éreztük, hogy gondolataink még teljesen máshol járnak, de biztosan nem itt? Vettünk-e már részt vasárnapi Istentiszteleten úgy, hogy egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy elkalandoztunk, s fejben az elintézni valóink, a bevásárló lista, s egyéb oda nem illő képek körül forgolódtunk? Én már igen, nem is egyszer. Sokszor nehéz ideszánni az időt. Vagy talán nem is az a nehéz, hogy találjunk időt rá, hanem az, hogy megálljunk.

Minden ideérkezésünknek, minden ide szánt percünknek, óránknak valóban érkezésnek, eljövetelnek kellene lennie.

A mai napon, ezzel a vasárnappal megkezdődött egy új advent, beléptünk egy új egyházi évbe. Advent, ez a csöndes felvezetés egy gyönyörű ünnephez. Adventus, latin kifejezés, eljövetelt jelent. Sokan az advent szót a várakozással, vagy valami hasonló tartalmú kifejezéssel azonosítják, pedig nagyon is eljövetel, mégpedig „adventus Domini”, az Úr eljövetele. Míg az Úrnak eljövetel, addig nekünk – látszólag ellentmondásosan- eljövetel és várakozás egyszerre. Nekünk is meg kell tudnunk majd érkeznünk, de nem szabad sietnünk – el sietnünk, megfelelően kell tudnunk várakoznunk is.

Régen, a magyar népnyelvben a karácsonyt megelőző négy hetes időszakot kisböjtnek hívták. Ha belegondolunk, hogy a Húsvét előtti negyven napot nagyböjtnek hívjuk, akkor logikus, hogy kell lennie egy kisböjtnek is. Mit jelent a böjt? Valamiről való lemondás. Valami olyanról, ami elválaszt bennünket az Istentől. És ez által a lemondás bűnbánatra is hív bennünket. Az Istentiszteleteink is mivel kezdődnek? Gyónással, bűnvallással. És csak utána következik a Kyrie, Krisztus imádása, meg majd az evangélium. Az egyházi esztendő, meg külön minden ünnepe is, legyen számunkra egy Istentisztelet, amiben az advent- nagyböjt, a bűnbánat, utána a karácsony húsvét, pedig az evangélium. Mi a bűnbánat? „Mélységes mélyből kiáltunk Hozzád, irgalmas Isten.” – ahogyan azt a 402-es számú evangélikus énekünkben énekeljük. Az adventben nehéz a bűnbánat, hiszen azt érezzük, hogy nincs meg rá a lehetőségünk, mert ez az egész egy átmeneti időszak. Pedig lelkünk kiüresítésével ismerhetjük fel igazán az Isten inkarnációjának- megtestesülésének, vagy akár úgy is fogalmazhatnék, születésének, a csodáját.

Az átmenet sokszor olyan, mint a langyos víz. Se ilyen, se olyan. Igazából, akkor, ott, már sem az előtte, de még az utána levő állapotból sem kérünk. Pedig, az advent is egy ilyen időszak. Viszont az adventi átmenet minden jó, tartalmas és hasznos tulajdonságát magában hordozza.

Ahogyan az advent egy átmenet – átmenet az előző egyházi évből a következőbe, átmenet a lelki elsorvadásból az újbóli felébredésre, átmenet az Isten nélküliségből az Istennel való létbe-, úgy a választott igeszakasz elhelyezkedése, Márk evangéliuma is egy átmenet. Több szempontból, műfaj tekintetében, történetiség szempontjából, az átadni kívánt üzenet szempontjából is. Hogy megértsük mi is ez az átmenet, fontos tudnunk, hogy a ma az Újszövetségben talált könyveink közül a levelek voltak azok az iratok, amik a leghamarabb keletkezetek, és az evangéliumokat csak utánuk írták le. Azok közül is Márk evangéliuma az, ami a legkorábbi. Tehát egy áthagyományozási folyamat végén- és elején van, hiszen a Jézusról szóló szóbeli elbeszélések immáron írott formát öltenek, hogy azok a maguk igazságát és teljességét megőrizve maradjanak meg a későbbi nemzedékeknek. Ezt olvassuk az evangélium bevezetőjeként: „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete.” Akár úgy is lehetne fordítani, hogy a Jézus Krisztusról szóló evangélium kezdete.

Az evangélium, görög szó, örömhírt jelent. Ez a kifejezés nem egy keresztény találmány, evangéliumot hirdettek egy győztes csata után, trónfoglalás, vagy éppen római császárok, például Augusztus császár születésekor is, amikor is azt mondták, hogy az ő születésével beköszön a béke a Birodalomban, és ez örömhír a népeknek. Mint ahogy az „Isten Fia” kifejezést is az ókori keleten, több helyen, így Izraelben is az épp regnáló uralkodóra használták, akit az Úristen fiának mondott ki, mint ahogyan a második zsoltár hetedik versében is olvashatjuk: „Kihirdetem az Úr végzését. Ezt mondta nekem: Az én fiam vagy! Fiammá fogadtalak ma téged!” Tehát mikor azzal kezdi a szentíró, hogy ez Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma, akkor nem mással találjuk szembe magunkat, mint az Istentől felkent- elküldött legnagyobb királynak nekünk kinyilatkoztatott örömhívével.

Ahogy mondtam, ez a mű egy átmenet. A szöveg, ami enged minket elhelyezkedni az I. század Júdeájába, egy híd az ótestamentum és az újtestamentum között. Nem tudom tudjuk-e, de van egy nagyjából 3-400 év, aminek történéseiről nem kapunk képet a Szentírásból, és ezeket az évszázadokat hidalja át, és hozza közelebb egymáshoz, mikor Malakiás prófétától vett igeszakaszt, az „íme, elküldöm előtted követemet…” belehelyezi a jelenbe.

De miről is van itt szó, ebben az első-nyolc versben? Jézus színre lépésének ideje – és itt most a működésének kezdetét értem ezalatt- az I. század 30-as éveinek kezdetére tehető, amikor is a zsidó nép római fennhatóság alatt élte az életét. Ekkorra már Izrael fiai több évszázada amiatt sínylődtek, hogy a náluk nagyobb és erősebb idegen népek, akik egymást váltották a történelem színpadán, a kilincset egymásnak nyújtva adták-és vették át az elnyomó hatalom szerepét felettük. Isten népe meg másra sem vágyik, mint hogy megjelenjen az a vezér, aki felszabadítja őket, és aki majd felépíti az egykori nagy király, Dávidnak a királyságát. És bizony jöttek is egymás után a nép-, vagy saját maguk által kikiáltott megváltók. Hogy említsek néhányat: a Kr.e. VI. században, a babiloni fogságból visszatért zsidók világi vezetője Zerubbábel lett, aki azért is fontos, mert nála a dávidi származást vissza tudták vezetni, így ezért bízhattak is benne, hogy ő lesz, aki beváltja a hozzá fűzött reményeket. Nem így történt. Lehetne említeni a Kr. e. II. századból a Makkabeus családot, közülük is Júdás, meg Simon Makkabeust, akik a hellén kultúra és az idegen vallásosság erőszakos terjesztése ellen fellázadtak és sikeresen meg is tisztították a templomot. De a megváltót bennük sem találta meg a nép, mert ők is csak időszakosak voltak. És még lehetne sorolni azokat az ismert, vagy éppen a történelemben elveszett, ezért nem ismert alakokat, akik mind a reménnyel teli változást akarták előidézni, de nem sikerült nekik. Egy ilyen érzésekkel és várakozással teli pillanat tárulkozik elénk, és a próféta is ezt az előkészületet igyekszik elősegíteni, mikor azt olvassuk: „kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az ÚR útját, egyengessétek ösvényeit!”– Ez, a valóban ézsaiási igeszakasz, az Úr érkezésére kívánja felhívni a figyelmünket. Az eredeti prófétai szöveget is, ha megnézzük, egy nagyon szép képet látunk: emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy, legyen az egyenletlen egyenessé, a dombvidék síksággá.

Tehát azt látjuk, hogy kerüljön minden egy szintbe, legyen az egész világ egy nagy egyenes út, amin az Úr érkezhet. A mi lelkünk is váljon ehhez hasonlóvá. A gőgjeinket, nagyságunkat, mint magaslatokat süllyesszük le, a sérelmeinket, félelmeinket, belső bánatunkat pedig hozzuk a felszínre, hogy mint azon az Isten fogadására előkészített úton majd – ahogyan a próféta írja – „megjelenik az Úr dicsősége”.

Keresztelő János, Jézus unokatestvére, aki „a követ”, aki el fog jönni, hát eljött. Az előkészítő megérkezett, méghozzá azért, hogy felkészítse a népet a fogadásra. Azt olvassuk, hogy Júdea egész vidéke és a jeruzsálemiek mind kimentek hozzá. Ez a tömeg még nem tudta, hogy Jézust várják. Mindössze annyit tudtak, amennyit Keresztelő mondott: „Utánam jön az, aki erősebb nálam, és én arra sem vagyok méltó, hogy lehajolva saruja szíját megoldjam.” És hogy ezt a hatalmasságot, akit várnak, hogy megfelelően várják, felkészíti a fogadásra a népet: a megtérés keresztségének hirdetésével. A keresztség akkor egy bűnbánati aktus volt, ahogyan kezdetben az első század keresztényeinél is. Bár a vizet, a bemerítkezést ma márelhagytuk bűnbánati gyakorlatunkból és egészen másan vélekedünk a keresztségről, a bűnvallást sosem szabad elhagynunk az Úr várásából. A jézusi helyreállítás azért lehetettlehet sikeres, mert a nép részéről bűnbánattal kezdődött, ellentétben a korábbi és későbbi korok messiás várásaival. Az Egyházban is, a legnagyobb reformok akkor mentek végbe, amikor egy ember azt mondta, hogy én változni szeretnék, és első lépésként bűnbánatba kezdett.

Viszont a bűnbánat nem egyenlő az önmardosással. Nem szabad, hogy leragadjunk a bűntudat bennünket felemésztő állapotában. A körülmények hibáztatása- okolása nem bűnbánat, a bűnbánat az, amikor felismerem, hogy én rosszul csináltam valamit. A bűnbánat gyakorlása során két felismeréssel kell találkoznunk: az 1. amit az előbb említettem, hogy felismerem a saját hibámat, hiányosságaimat.

De nem szabad, hogy leragadjunk a bűntudat, az önostorozás állapotában, mert bár hozzá tartozik, de nem ez a cél, és itt jön a második felismerés, felismerem, hogy hogyan tudnék változtatni és eldöntöm, hogy mostantól változtatok. Nem holnap, nem a mai naptól kezdve, ahogyan szoktuk mondani, hanem mostantól.

Éreztük már karácsonykor, hogy üres az egész ünnep? Pedig ezt vártuk már hetek óta, e körül voltunk már a gondolatainkban és azt akartuk, hogy legyen már itt! Hiszen mi mindent megtettünk; hónapokkal előtte már megvannak az ajándékok, már október végén feltettük a fényfüzéreket a szobákba, a december is épphogy elkezdődött, de már a kijelölt helyén állt a karácsonyfa, hetek óta hallgattuk az ünnephez illő slágereket; előtte már az egész napjaink arra mentek rá, hogy tiszta legyen a lakás, de a legfontosabb, hogy minden étel és sütemény elkészült! És… akkor most ennyi az egész? Vége? Eltelt ez a két- két és fél nap és ennyi volt. Majd jövőre… Belül picit azt érezzük, hogy jó volt, de inkább azt, hogy „majd jövőre…”. Jövőre nem veszünk össze egymással, jövőre hamarabb elkezdünk készülődni, jövőre tényleg, csak olyat adunk a másiknak, amire igazán szüksége van, jövőre boldogabb- teljesebb lesz az egész… Nem mindegy, hogy a karácsony végén van bűntudatunk, vagy az elején bűnbánatunk. Folyamatosan, évek óta azt hangoztatjuk, hogy az ünnepből kopik, veszik el a lényeg, mégsem teszünk semmit sem ez ellen! Akarjuk, hogy Jézus születésének ünnepe másnak is fontos legyen, de mégsem mondom el senkinek sem, hogy miről szól. Akarunk felkészültek lenni, mégsem készülünk fel.

Szeretném, hogy a világ is valóban felkészüljön a karácsonyra. Ezért eldöntöttem, hogy idén én is felkészülök. És itt most nem az ajándékokra, nem az ételre, nem fényekre és a díszes csomagoló papírokra gondolok, hanem arra, hogy engedem, hogy a megtestesülés csodája áthassa az életemet. Bűnbánatra hívlak magammal együtt benneteket is; készítsük az Úr útját a lelkünkben, hogy utána Jézus mindannyiunk szívében megszülethessen! Ámen!

Imádkozzunk:

Uram!

Körülnézek, és mindenhol azt látom, hogy rohan a világ. Rohan a világ, de nem feléd, nem utánad. Körülnézek, és azt látom, hogy az embereket, mint ahogyan 2000 éve, most sem érdekli, hogy a szálláson van- e számodra hely. Vágyom arra, hogy az emberek szívében legyen hely számodra és vágyom arra, hogy az én szívemben is legyen hely neked. Jöjj el, mert szükség van Rád! Ámen!