Veperdi Zoltán igehirdetése, 2021. október 24.

†

Szentháromság u. 21. vasárnap

Jn 20, 30-31

Pesthidegkút, 2021. október 24.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet Szentháromság ünnepe után a huszonegyedik vasárnapra az igehirdetés alapjául választottam! Feljegyezve találjuk Jn 20,30-31-ben, a következőképpen:

„Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében”(Jn 20,30-31).

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Szentháromság ünnepe után a huszonegyedik vasárnap van tehát, amely egyben Biblia-vasárnap is. Evangélikus Egyházunk rendje szerint, a Reformáció ünnepét megelőző vasárnap a Biblia-vasárnap. Mi sem természetesebb tehát, hogy ma is, amikor Istennek nekünk címzett szerelmes levelét vesszük a középpontba, és adunk hálát érte, hangoztassuk a Teremtő felénk irányuló, szüntelen hívását: mert Isten hív minket. Hív bűnbánatra, hív megtérésre, hív az örök életre! Mert szeret!

S amikor mi a Biblia ünnepéről beszélünk, akkor nekünk nem csak a mintegy 1200 oldalnyi, fehér lapon fekete betűk sora van előttünk, hanem Istennek, a mi Teremtőnknek, az Ó- és az Újszövetségben adott kijelentésére tekintünk örömmel! A Bibliában tehát egy különleges könyvet tartunk a kezünkben, a Könyvek Könyvét. S mivel Biblia-vasárnap mindig a Reformációt megelőzően van, illő, hogy Luther Márton szavaiból idézzünk, hogyan is vélekedett ő a Szentírásról.

Luther régi szokást folytatott, amikor a német Biblia-fordítását előszókkal látta el. Az Ószövetség elé 1523-ban – többek között – a következőket írta: „Az Ótestamentumot némelyek kevésre becsülik, mivel úgy gondolják, hogy egyedül a zsidó népnek adatott az, és már idejét is múlta, mert csupán tűnt idők történeteit beszéli el; s azt tartják, elég nekik az Újtestamentum, mondván, hogy hiú törekvés az Ótestamentumban lelki értelmet keresni. Ám Krisztus János evangéliumában ezt mondta: Tudakozzátok az írásokat, ezek tesznek bizonyságot rólam… Így, ha az Újtestamentum alapját nem akarjuk megvetni, illő megbecsülnünk az Ótestamentumot. S mi volna más az Újtestamentum, ha nem a Krisztusról való nyilvános prédikáció és híradás, amelyet az Ótestamentum mondásai alapoznak meg, s amely Krisztusban teljesedik be.”

A Luther Mártontól vett idézet után mondjuk el, hogy az Ószövetségi Szentírásba fölvett könyvek sorát Krisztus után 100 körül, a júdeai Jamnia városában összeült zsidó tudósok köre állapította meg. Ettől a zsidó kánontól a keresztyén Bibliában csak a könyvek sorrendje tér el.

Az Újszövetségi kánon kialakulása több évszázadon át tartott. Végül Krisztus után 367-ben Athanasius, alexandriai püspök, a harminckilencedik húsvéti körlevelében megállapította, hogy az Ó- illetve az Újszövetség könyvei közül melyeket kell olvasni az egyiptomi gyülekezetekben. A keleti egyházban ezt – zsinati határozatok nélkül is – általánosan elfogadták.

A nyugati egyházban a IV. század végén, illetve az V. század elején tartott zsinatok végül is elfogadták Athanasius döntését, s ezzel az Újszövetség a mai terjedelmében elfogadott lett a nyugati egyházban is. Az Újszövetségi kánont azután a reformáció egyházai is változtatás nélkül elfogadták.

Itt kell rávilágítanunk arra, amit az Újszövetség kialakulásának folyamata mutat. Mert nem egy valamiféle testület határozta el az Újszövetség tartalmát, hanem azok az írások kerültek bele, amelyek az egyháztörténet kezdeti szakaszában kivívták és megtartották a tekintélyüket. Más szóval: kiállták a gyülekezetek próbáját. Mert az olvasásuk és magyarázásuk gyümölcsöt termett: növekedett a hit, áradt a szeretet, gyarapodott a gyülekezet!

Íme, így van ma kezünkben az a hatvanhat könyv, amely Bibliában benne foglaltatik. És ma, tehát a Biblia vasárnapján, János evangéliumából olvastunk belőle mindössze két verset. A saját írására nézve ezt mondja a szerző: „Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben”(Jn 20,30).

Úgy látszik, János apostol nagyon is jól ismerte az emberi természetet! Tudta, ha bárki kezébe veszi majd az írását, rögtön hibát is fog találni: „Nincs megírva ez vagy az, s ami meg benne van, annak igazából más volna az értelme!”

De gondoljuk csak el: meg lehet-e írni, például csak Magyarország történelmét? A válasz egyértelműen: nem. Mert lehetetlen, az ide s tova 1021 esztendő minden eseményét, egyetlen műben rögzíteni. S ha valaki mégis történetírásra szánja el magát, annak biztosan válogatni kell a történelmi események között. S csak azokat fogja felvenni az írásába, amelyeket gondolatmenete, mondanivalója szempontjából fontosnak tart. Így van ez pontosan a Szentírás szerzőivel is.

De van még egy szempont. Ha négy ember elbeszél, mondjuk egy közlekedési balesetet, melynek mindannyian szemtanúi voltak, bizonyára négyféle történetet fogunk hallani. S valahol ez is természetes, mert mindegyik a saját szemszögéből fogja elmondani azt, amit látott.

Nekünk tehát nem szabad, például az evangéliumok közötti különbségeken megakadnunk. Sokkal fontosabb mozzanat az, amiről János ír ebben az igeversben. Arra gondolok, hogy ő csak olyan eseményt írt meg a könyvében, amelyet Jézus, a tanítványai szeme láttára cselekedett. S ez az apostoli tanúságtételnek a különleges és egyedülálló volta, hogy benne a szemtanúk szólalnak meg, s ezzel végső soron az eredeti forráshoz, Jézus Krisztushoz vezetnek minket.

János azonban nem önként és öncélúan vetette papírra mindazt, amit megírt az evangéliumában. Ezt mondja: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében”(Jn 20,31).

Először is: az evangélium megíratott! Tehát valaki megíratta Jánossal! Valljuk: Isten Szentlelke vezette az apostolt, talán éppen akkor, amikor már az Efezusi Gyülekezet pásztora volt, hogy az utókorra hagyományozza írásban mindazt, amit ő Jézus mellett átélt, látott és tapasztalt.

De természetesen az írása nem csak az Efezusi keresztyénekhez szólt, hanem szól ma is, mindenkihez! S az írás célja nem egyszerűen az volt, hogy a betűknek nyoma maradjon a papíron, és Jézus szavai, cselekedetei ne merüljenek feledésbe! Hanem az, hogy hitet ébresszen! Azt a hitet, hogy Jézus a Krisztus. Vagyis a názáreti, akit keresztre feszítettek, de harmadnapon feltámadt, Ő az Isten Fia, a megígért Messiás!

Az írás pedig halad a célja felé: Isten Szentlelke által végzi a szolgálatát, és megújítja az életeket, ahol csak akarja. Talán nem mindenki ismeri azt a történetet, hogy „A második világháborúban egy repülőgép találatot kapott a tenger fölött, és zuhanni kezdett. A kétfőnyi személyzetnek még volt ideje katapultálni, és egy kis szigetre le tudtak szállni az ejtőernyővel. Nem sokkal később egy szegényes bennszülött kunyhónak voltak a vendégei. Az egyszerű berendezés mellett nem volt nehéz észrevenni azt az egyetlen könyvet a polcon, a Bibliát. Meg is jegyezte az egyik katona enyhe gúnnyal: „Csak nem azt akarja mondani, hogy ismerik a Bibliát?” A bennszülött ezt válaszolta: „Maguk annak a könyvnek köszönhetik az életüket. Mert ha mi nem ismernénk a Bibliát, akkor még mindig emberevők volnánk!”

De persze, mi nemcsak erre gondolunk, amikor János evangéliumában azt olvassuk, hogy „e hitben életetek legyen az ő nevében”. Mert János gondolatvilágában az „élet” mindig üdvtörténeti fogalom. Vagyis az Istennel közösségben folytatott életet jelenti, egyszóval az örök életet. Amikor tehát azt mondja János, hogy a Jézus nevében való hit ajándékaként nyerhetjük el az életet, akkor az örök életről beszél!

S íme, ezért írattak meg mindezek, nemcsak János evangéliuma, hanem az egész Szentírás, amelyet ma is örömmel veszünk kézbe. Azért, hogy benne minden szó, az Isten szeretetéről tegyen bizonyságot előttünk. Arról a csodálatos szeretetről, amely úgy megszerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Isten nekünk is, mindannyiunknak, örök életet akar ajándékozni. Ehhez pedig csak egyet kell tennünk: amikor naponként kezünkbe vesszük a Bibliánkat, mint a tanítványok a megdicsőülés hegyén történtek utolsó pillanataiban: ne lássunk benne mást, csak Jézust egyedül! És higgyünk az ő nevében! †Ámen

Imádkozzunk!

Irgalmas Istenünk! Kérünk, tedd Lelkeddel élővé és hatóvá, hozzánk szóló szavaddá mindazt, amit apostolaiddal és prófétáiddal megírattál a Szentírásban üdvösségünkre. Világosítsd meg szívünket, tisztítsd meg ajkunkat, újítsd meg életünket, hogy igédnek figyelmes olvasói, engedelmes megtartói és hűséges bizonyságtevői legyünk, Jézus Krisztus által. †Ámen

 Énekek: 451 10 336 46