Veperdi Zoltán igehirdetése, 2021. október 3.

Szentháromság után 18. vasárnap

1Kor 1, 4-9

Pesthidegkút, 2021. október 3.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Szentháromság ünnepe után a tizennyolcadik vasárnapra, úgyis mint aratási hálaadásra, az igehirdetés alapjául választott. Feljegyezve találjuk 1Kor 1,4-9-ben a következőképpen:

Hálát adok értetek az én Istenemnek mindenkor azért a kegyelemért, amely nektek Krisztus Jézusban adatott. Mert őbenne meggazdagodtatok mindenben: minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. Ezért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. Hűséges az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre(1Kor 1,4-9).

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! „Szeretetben” – ezt az egyetlen szót írja Ágendánk a mai vasárnapra útmutatóul. Már csak néhány hét van hátra az egyházi esztendőből, s újra Ádvent lesz. Íme, benne vagyunk egy folyamatban, átéljük történéseit, megpróbáljuk alakítani az eseményeit, s mindebben egyetlen szó, egyetlen parancs kötelez minket: szeretetben!

Legtöbbször nehéz eleget tennünk a szeretetre hívó szónak. Még a megkérdőjelezhetetlen jó szándék is, olykor megbotlik az emberi gyarlóságban. Például hadd idézzem Charles Spurgeon egy gondolatát: „Az őszinte szeretet sokszor kényszerül olyan igazságot mondani, mely neki jobban fáj, mint annak, aki konok szívvel hallgatja”.

S nem így volt-e Pál apostollal is Korinthusban? A történeti háttér jól ismert előttünk: a pártoskodó-széthúzó gyülekezet, a szabadosságra, paráznaságra, egymással perlekedésre hajlamos emberek, akik nemrég tértek meg, s ezért inkább az első szeretetnek kellett volna az uralkodó érzésnek lennie a szívükben. Ehelyett kétségbe vonták Pál apostolságát, szolgálatának az alapját próbálták megrendíteni. S mit tesz az igazi szolga ebben a helyzetben? Imádkozik a gyülekezetért, hálát ad Istennek azért a kegyelemért, amellyel mindenek ellenére megtartja a Krisztust követőket Korinthusban, és bárhol másutt a világban.

Nézzük most már, milyen tanulsággal szolgál nekünk Pál apostol imádsága! Az első, amely mindjárt elénk adódik, az, hogy létünk alapja a Krisztussal való közösség. Hogyan is jöhet ez létre? Ahol Krisztusról beszélnek, ahol az Ő tanítását hirdetik, ahol az Ő csodái erősítik a lelkeket, ahol az Ő szeretete táplál emberszíveket, ott Ő jelen van, ott közösség jön létre Krisztussal.

Azt is rögtön tegyük ismertté, hogy a Krisztussal való közösség ott jön létre, ahol megerősödik a Krisztusról való bizonyságtétel, és ezáltal a hit. S e kettő azután kölcsönösen erősítik egymást: mert ahol nő a hit, ott erősebb lesz a közösség Krisztussal, és ahol erősebb a közösség Krisztussal, ott nő a hit.

Pál azt mondja, hogy a Jézussal való közösségben a korinthusiak meggazdagodtak. S itt nyilván nem az anyagi gazdagságról lehet szó, hanem inkább arról, hogy lelkiekben mindenben bővelkednek, ami szükséges ahhoz, hogy kiállják a földi élet próbáját. Egyszerűen ezt úgy mondhatnánk: ahol Krisztus van, ott minden van. Pál ezt így fogalmazza: „Nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban(1Kor 1,7).

Elgondolkoztam azon, miért éppen a beszédet és az ismeretet emeli ki az apostol. Ismerjük Pál elvét, hogy a hit hallásból van. A beszéd, a kimondott szó közvetíti a másik ember számára a Krisztusról szóló bizonyságtételt, tovább tud adni minden Krisztusról való ismeretet. De ugyanakkor a gonosz kezében gyilkos eszközzé is válhat, akár a beszéd, vagy akár a legnagyszerűbb ismeret.

S azt is el kell mondanunk, hogy a Krisztussal való közösség egyben az emberekkel való közösség is. A kettő elválaszthatatlan. Önmagukat csapják be azok, akik azt mondják, hogy otthon ugyanúgy lehet hinni az Istenben, mint a templomban; s hogy a családban ugyanúgy lehet követni Jézust, mint a gyülekezetben. Ez a gondolkodás azért hamis, mert a szeretet cselekvésének a lehetőségét leszűkíti kevesekre, a nagyobb részt pedig kizárja belőle.

Hadd hivatkozzak újra Spurgeonre. Egy másik gondolatában ezt mondja: „A malomkő egymagában nem képes lisztet őrölni, de egy másikkal együtt hasznos munkát fejt ki. Ez a hasonlat ráfér azokra az önálló keresztyénekre, akik jobban szeretnek egyedül járni, mint a szentek társaságában élni. Az Isten népének természete megkívánja, hogy összetartson és közösséget ápoljon. A fenevad egymaga kóborol az erdőben, a juhok nyájba tömörülnek” – fejezi be Spurgeon.

Három nap múlva, október 6.-án, az aradi vértanúk halálának lesz évfordulója, a százhetvenkettedik. A rájuk való tiszteletteljes emlékezésünk jeléül idézek most néhány sort Damjanich tábornok papírra vetett utolsó imádságából: „Oltalmazd meg Mindenható az én szerencsétlen hazámat a további veszedelmektől. Hajlítsd az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt és vezéreld annak akaratát a népek javára. Te ismered Uram az én szívemet és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyelmesen s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen(Fébé naptár 1941).

Habozás nélkül példaként állíthatjuk magunk elé Damjanich tábornokot, hiszen az utolsó óráiban nem a maga élete felől aggódik, hanem hazáját, magyar testvéreit, megkülönböztetés nélkül hívőt és hitetlent, egyaránt az Isten kegyelmére bíz. Ez a Krisztussal közösségben levő ember ismertető jele. Meg vagyok győződve arról, hogy Damjanich imádsága meghallgatásra talált, és Isten országában vele is találkozhatunk majd, csak legyünk és maradjunk mi is Krisztussal közösségben!

A második tanulság ma nekünk Pál apostol imádságából, hogy még mi is a Jézus Krisztus megjelenésére váró korszakban élünk. Az embernek nehéz a várakozás, mert a természete olyan, hogy azonnal, mindent birtokolni szeretne. Még nehezebb a várakozás, ha az ígéret beteljesedése késik.

Lássunk egy példát a magyar történelemből arra nézve, hogy a várakozás elmulasztása milyen végzetes lehet: „A várnai csatában (1444.), melyre Ulászló király Hunyadi János akarata ellenére indult el a seregével, a törökök váratlanul nagy erővel vonultak fel. Hunyadi mégis már-már győzött, amikor Ulászló, akit Hunyadi a sereg mögé helyezett biztonságban, nem tudván várni a végső diadalig, harcba keveredett a kíséretével. Nemcsak a csata elvesztése, nemcsak országának nagy veszedelme, hanem saját fejének elvesztésével fizetett azért, mert nem tudott várni. – Istennek áldott emberei minden időben csendben várni tudó emberek voltak. Nóé szorgalmasan építette a bárkát és várt. Ábrahám hitt és várt. Ezt tette Dávid, majd az Újtestámentum emberei is mind(Fébé naptár 1941.).

S akkor vagyunk bölcsek, ha ezt tesszük mi is! Ha hűségesen várjuk a mi Urunk, Jézus Krisztus visszajövetelét, csendes szolgálattal.

Csodálkozva tehetné föl immár valaki a kérdést, hogyan illik mindez ahhoz az egyetlen szóhoz, egyetlen parancshoz, amelytől ma elindultunk, s amely így hangzott: „szeretetben”. Azt válaszolhatnám: de hiszen eddig is éppen erről beszéltem! Azt írja Pál, hogy Krisztus megerősít titeket mindvégig. Vagyis Jézus, ahogy azt meg is ígérte, velünk van Szentlelkével minden napon a világ végezetéig, azért, mert szeret minket. Szeret, és azt akarja, hogy már itt a földön vele legyünk közösségben. S azután azt is írja Pál, hogy hű az Isten, aki elhívott titeket az Ő Fiával való közösségre.

Az Isten szeretet. Az Isten szeretetből teremtette a világot, s ha mi benne élünk, mozgunk és vagyunk, akkor szeretetben vagyunk! Az Isten szeretetének bizonysága a hűsége is, mert bűneink ellenére nem változtatta meg az elhívását, sőt a Krisztussal való örök közösségre hívott el minket!

Végezetül még valamiről szólnunk kell. Aratási hálaadáskor, az oltárt fel szoktuk díszíteni. Mindaz, amit Tőle kaptunk, az Isten szeretetének bizonysága. A következő gondolatsort olvastam: „Már folyik az idei termés betakarítása. Sok gazda papírt és ceruzát fog, megállapítja hány kereszt gabonája termett. Vagy talán már ott van a gabona a magtárban, a padláson, és a tulajdonosa aszerint, hogy megtalálta-e a számítását vagy nem, jár-kel örömmel, megelégedetten vagy csalódottan. Csak egy dologról feledkeznek meg sokan. Arról, hogy megköszönjék Istennek, hogy kegyelméből évről évre megismétlődik a kenyércsoda. Mit szólna az ember ahhoz, ha a föld csak annyit adna vissza, amennyit belevetettek, vagy annyit sem? S ki sokszorosítja meg az elvetett magot, ha nem az Isten? Neki legyünk hálásak a mindennapi kenyérért! Emberé a munka, Istené az áldás(Fébé naptár 1941).

Mi tehát adjunk hálát az Istennek azért, hogy szeretetének gazdagságából bőségesen megadja azt is, ami földi életünk fenntartásához szükséges. Legyen ezért hála az Istennek, most és mindörökké.

Ámen

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk! Hálával áldunk mindennapi kenyerünkért, amely gondviselő szereteted naponként ismétlődő bizonyítéka. Kérünk tedd ezt világossá számunkra, hogy hálaadással éljünk tőled nyert javainkkal, és naponként megújuló szereteted életünk nehéz napjaiban is megőrizzen minden aggodalmaskodástól.

                                                                  †Ámen

Énekek: 248 10 324 293

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük