Veperdi Zoltán igehirdetése, 2021. szeptember 5.
†
Szentháromság után 14. vasárnap
Mt 12, 22-30
Pesthidegkút, 2021. szeptember 5.
Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. †Ámen
Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk Szentháromság ünnepe után a tizennegyedik vasárnapra igehirdetés alapjául választott. Feljegyezve találjuk Mt 12,22-30-ban, a következőképpen:
„Akkor odavittek hozzá egy vak és néma megszállottat, és ő meggyógyította, úgyhogy a néma beszélt és látott. És az egész sokaság megdöbbenve kérdezte: Csak nem ő a Dávid Fia? A farizeusok pedig, akik ezt hallották, így szóltak: Ez nem űzheti ki az ördögöket másként, csak Belzebubbal, az ördögök fejedelmével! Ő pedig, ismerve gondolataikat, ezt mondta nekik: Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és egyetlen város vagy ház sem maradhat fenn, amely meghasonlik önmagával. Ha pedig a Sátán a Sátánt űzi ki, akkor meghasonlott önmagával: hogyan maradhat fenn így az országa? És ha én Belzebubbal űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok kivel űzik ki? Ezért ők lesznek a ti bíráitok! Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa. Vagy hogyan mehetne be valaki egy erős ember házába, és hogyan rabolhatná el annak javait, ha előbb meg nem kötözi azt az erős embert? Akkor kirabolhatja a házát. Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem velem gyűjt, az tékozol”(Mt 12,22-30).
Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Igénk jóvoltából Jézus földi életének eseményeibe azon a ponton kapcsolódunk bele, amelytől fogva ellenfelei rendszeresen és módszeresen kezdték Őt támadni. Máté, az evangélium tizenkettedik fejezetében, öt alkalmat jegyzett fel.
Az első, amikor Jézus szombatnapon gabonaföldeken ment át tanítványaival, akik megéheztek és elkezdtek kalászokat tépdesni és enni. A farizeusok ezt látva, szóltak neki: „Íme, tanítványaid olyat tesznek, amit szombaton nem szabad”(Mt 12,1-2). Mert az ő törvényük szerint a kalásztépés aratásnak számított, márpedig tilos volt az ünnepnapon bármiféle munkát végezni.
A második, a sorvadt kezű ember meggyógyítása. Itt már nyilvánvalóvá vált a farizeusok alávaló álnoksága: hogy vádat emelhessenek ellene, megkérdezték Jézustól: „Szabad-e szombaton gyógyítani?”(Mt 12,10). S miután Krisztus parancsára az ember keze ugyanolyan ép lett, mint a másik, kimentek, és elhatározták, hogy megölik Jézust.
A harmadik támadás igénk szerint, amikor a Messiást Belzebub szövetségesének mondták, majd a negyedik, amelyben így kísértették: „Mester, jelt akarunk látni tőled”(Mt 12,38). Bénák járnak, vakok újra látnak, halottak feltámadnak, de ez nem volt elég nekik. Uralmukat ki akarták terjeszteni Jézusra is: arra kívánták rávenni, hogy a szemük előtt, mintegy az ő megrendelésükre tegyen csodát. A Mennyei Bölcsesség azonban felette marad az embernek, Krisztus elhárította magától a kérést. „Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, csak Jónás próféta jele. Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel”(Mt 12,39-40).
Máté, aki az evangélisták közül a leggyakrabban idéz az Ószövetségből, e válságos események sorában Ézsaiás könyvéhez fordul. S teszi ezt azért, mert meg akarja mutatni a világnak, hogy az Úr Szolgáját milyen indulat vezette mindvégig. Így szól az idézet: „Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akiben gyönyörködöm! Lelkemet adom neki, és ítéletet hirdet a népeknek. Nem szít viszályt, és nem lármáz, senki sem hallja hangját az utcákon. Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az ítéletet. És az ő nevében reménykednek majd a népek”(Mt 12,18-21, vö. Ézs 42,1-4).
Jézus tehát alázatos tudott maradni, pedig hátra volt még az ötödik támadás, s az összes közül ez a legfájóbb. Mert nem a farizeusoktól kellett azt Krisztusnak elszenvednie, hanem a saját családjától. Anyja és testvérei jöttek el érte, de be sem mentek a zsinagógába, hanem megálltak odakint. Beküldtek valakit Jézushoz, és kihívatták. Márk leírásából tudjuk (Mk 3,21), hogy haza akarták vinni, mert azt gondolták, magán kívül van.
Most már elgondolhatjuk, milyen izgatottság és feszültség hullámzott végig a zsinagógában, amikor a sorvadkezű ember meggyógyítása után – ne felejtsük: szombaton – még egy vak és néma megszállottat is odavittek Krisztushoz. Ő éppen az imént tett róla bizonyságot, hogy „Az Emberfia ura a szombatnak” is (Mt 12,8), és kevéssel előbb adott félreérthetetlen rendelkezést: „Szabad tehát jót tenni szombaton!”(Mt 12,12). Íme, Jézus meggyógyította ezt a megszállottat is, s az beszélt és látott!
S most nemcsak egy-két ember ámult csodálkozva, éppen csak az elöl állók között, hanem Máté elmondása szerint az egész sokaságon végigfutott a megdöbbenés moraja. Amit rögtön megértünk, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a Jézus korabeli zsidóság az Ószövetségen nevelkedett, a próféták jövendölése alapján várták az üdvözítőt, s a vakok szemeinek megnyílását éppen a messiási kor megérkezésének egyik jeleként tudták.
A szabadító eljövetele, uralmának kezdete viszont a farizeusok hatalmának végét jelentette volna. Így hát azonnali cselekvésre szánták el magukat: az ítélet már készen volt, hiszen elhatározták, hogy végeznek Jézussal, csak az indokot kellett megtalálni. S erre most ragyogó alkalom kínálkozott. Kijelentették a sokaságnak: „Ez nem űzheti ki az ördögöket másként, csak Belzebubbal, az ördögök fejedelmével”(Mt 12,24).
A tekintélyes vallási vezetők szavának a nép már nem mert ellentmondani, így hát Jézus felelt meg nekik. Válaszában először bebizonyította a farizeusok állításának lehetetlenségét, majd megmutatta nekik a poklok mélységét, és végül a mennyek magasságát. E tételek szerint gondoljuk most végig Jézus feleletét!
Először tehát azt mondja, hogy minden ország, amely meghasonlik önmagával, az menthetetlen, s így elpusztul. A „meghasonlás” azt a folyamatot, illetve tényt jelenti, amikor az ember az összhang felbomlása után ellentétbe kerül valakivel. Az ellentét, vagy ellenségeskedés pedig csak akkor szűnik meg, ha a szemben álló felek egyike visszalép a küzdelemtől, vagy elpusztul. S ha az ember meghasonlik önmagával, úgy a belső összhang szűnik meg, s akkor a vesztes nem lehet más, csak az ember saját maga. Tehát biztosan elpusztul.
Maradva Jézus hasonlatánál: egy ország meghasonlása végzetes polgárháborút jelent. „Ha pedig a Sátán a Sátánt űzi ki, akkor meghasonlott önmagával”(Mt 12,26), és akkor nem is maradhat fenn az országa. Az tehát lehetetlen, amit a farizeusok állítottak, hogy Krisztus az ördögök fejedelmének segítségével űzte ki az ördögöket.
Másodszor – azt mondtuk – Jézus megmutatta a poklok mélységeit ellenfeleinek. „És ha én Belzebubbal űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok kivel űzik ki? Ezért ők lesznek a ti bíráitok!!”(Mt 12,27) – mondta. Krisztus Isten Lelkétől vezettetve vitte végbe cselekedeteit e világban. S ha a farizeusok ennek ellenére azt állították, hogy Jézus a gonosz lelkével űzte ki az ördögöket, akkor az a hatalom, amellyel a farizeusok fiai űztek ki ördögöket – akik viszont éppen Isten Lelkét mondták magukénak – az a hatalom tehát rosszabb a Sátánnál. Ezért amikor Jézus a fiakat rendeli bírókul a farizeusok fölé, az azt is jelenti, hogy ítéletük a poklok mélységénél is alább vezet.
Harmadszor Krisztus az erős ember példájával mutatta meg félreérhetetlenül a valóságot. Ha valaki ki akarja rabolni az erős ember házát, akkor előbb meg kell kötöznie az embert, és csak utána viheti el javait. Tehát Jézus Isten Lelkének erejével megtörte a gonosz hatalmát, kiszabadította karmaiból az elrabolt kincset, az emberi lelket, ám ehhez mégiscsak először le kellett győznie a Sátánt.
Íme, a Gonosz hatalma megtört, ez pedig szintén a messiási korszak megjelenését bizonyítja. Eljött tehát a Mennyei Király, az Úr Szolgája, akiről Ézsaiás is jövendölt, és Isten Lelke nyugszik rajta. Krisztus maga mondta: „Elérkezett hozzátok az Isten országa”(Mt 12,28).
Mindezt a farizeusok nem tudták befogadni, nem ismerték fel Jézusban a megígért Messiást. Krisztus végső figyelmeztetése sem indította őket a jóra: „Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem velem gyűjt, az tékozol”(Mt 12,31).
Isten Fia azért jelent meg, hogy az ördög munkáit lerontsa. Ahol helyet adnak Neki, Jézus Krisztusnak, Ő ott mindenütt meg is teszi. S ennek nyomán kifejlődnek a Szentlélek gyümölcsei: „A szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”(Gal 5,22-23). Krisztus úgy gyűjt, hogy az ember szívéből kiűzi a gonoszt, helyébe saját Lelkét adja. Ezáltal új teremtés jön létre, amelyet Isten Lelke megszentel, így tesz méltóvá arra, hogy örökre Istenhez tartozhasson. Aki Jézussal van, az vele gyűjt, keresi Isten elveszett bárányait, hogy hazavezesse őket. Boldog az a szolga, akit Ura ilyen munkában talál, amikor visszajön.
Aki pedig nincs Krisztussal, az ellene van. Az ilyennek a bűne nemcsak azért súlyos, mert nemhogy nem gyűjt, hanem tékozol is, mégpedig azt, ami nem is az övé: emberi lelkeket, ami Istené.
Igéket követő mondatában mondta Jézus: „Aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben”(Mt 12,32). S itt rejlik a farizeusok vétkének valódi mélysége: az az állandó magatartás, amely tökéletesen bezárkózik a Jézusban megjelent kegyelem elől, amely megveti, kicsúfolja és ki akarja irtani Jézus nevét, evangéliumát, tanítását – az a Szentlélek káromlása. Ez az érzéketlenség, ez a megátalkodottság, tudatos megkeményedés, már-már sátáni ellenállás Istennel, és Istennek a Jézus Krisztusban megjelent kegyelmével szemben – ez a Szentlélek elleni bűn. Ezt nem lehet megbocsátani, mert az maga a kárhozat. A pokolból pedig nincs megváltás, mint ahogy a Sátán sem tér meg, és nem születik újjá!
Nos, szeretett Testvérek, Krisztus ma nekünk tette föl a kérdést: velem, vagy ellenem? Testvér! Te melyik oldalra szeretnél állni?
†Ámen
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk, aki Szentlelked erejével megeleveníted a hitetlenségtől megfáradt szívünket, és neked tetsző új élettel ajándékozol meg minket, add, hogy megmaradjunk ebben az új életben, és egész életünkkel téged magasztaljunk, aki élsz és uralkodol örökkön örökké.
†Ámen
