Veperdi Zoltán igehirdetése, 2021. augusztus 15.

Szentháromság után 11. vasárnap

Lk 17, 7-10

Pesthidegkút (Lelkészotthon, Fébé), 2021. augusztus 15.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen

Hallgassa meg a keresztyén gyülekezet Istennek igéjét, amelyet anyaszentegyházunk, Szentháromság ünnepe után a tizenegyedik vasárnapra, az igehirdetés alapjául választott. Feljegyezve találjuk Lk 17,7-10-ben, a következőképpen: „Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor az szántás vagy legeltetés után megjön a mezőről: Jöjj ide hamar, és ülj az asztalhoz! Nem azt mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami vacsorára valót, övezd fel magadat, és szolgálj fel nekem, míg eszem és iszom, te majd azután egyél és igyál! Vajon megköszöni annak a szolgának, hogy teljesítette, amit parancsolt neki? Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt(Lk 17,7-10).

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Ma sem tehetem meg, hogy mondanivalómat ne azzal az örömhírrel kezdjem, hogy Isten hív minket! Hív bűnbánatra, hív megtérésre, hív az örök életre! Mert szeret! Hiszen Isten ma arra hitre hív minket, hogy mindig kegyelemre szorulunk! Amit Isten meg is ad nekünk gazdagon, szeretetből. És milyen hatalmas örömhír az, hogy Isten kegyelméből és szeretetéből, nekünk örök életünk van!

S lám, az oltári igénket ma az első korinthusi levélből olvastuk. Amely a szeretet himnuszt is nekünk ajándékozta. Hadd idézzek most ebből, csak néhány mondatot: „A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik(1Kor 13,4-8).

Ha a szeretetet, most egy szóval akarnánk jellemezni, akkor talán az volna a legmegfelelőbb, hogy a szeretet alázatos.

Hogyan is mondja Pál apostol a filippi levél Krisztus-himnuszában: „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig(Fil 2,6-8). Mondhatjuk: Jézus azt tette, amit vállalt, mert szerette az Atyát, és szerette a bűnbe esett embert is! És meg akarta ajándékozni a kegyelemmel.

Nos, ugyanez az alázat jelenik meg Pál apostol vallomásában is, amelyet az első korinthusi levélben olvastunk: „Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme(1Kor 15,8-10).

Vallom, Pál apostolt is a szeretet és a kegyelem tette alázatossá. Hiszem, hogy a damaszkuszi úton történt találkozás, Pál számára semmiképpen nem lehetett félelmetes. Mert akkor utána olyan messzire menekült volna, amennyire csak lehet. Ott, és akkor, még Saulként, Jézus előtt állt. A bőrén érezte Isten végtelen szeretetét. S csak ez a szeretet lehet az, ami odavonzotta őt Jézushoz, Pállá tette (paulus jelentése= kevés, kicsi), és Jézus szolgálatába állította. Hogy hirdesse az Isten kegyelmét.

Pál alázatára mutat az is, hogy amikor az első korinthusi levelet megírta Krisztus után 54-ben, akkor már húsz év szolgálat állt mögötte. Gyülekezetek sorát alapította, és pásztorolta. Mégis, mindazt ami a szolgálata nyomán létrejött, nem a maga érdemének tulajdonította, hanem Isten vele lévő kegyelmének! Mert már szerette az Isten Krisztusát, az Ő gyermeke volt, aki egész életét az Úr szolgálatába állította. Hitvallását ez a vallomása jellemzi a legjobban: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem”(Fil 3,7-8) – írja a filippii levélben, kevéssel a Krisztus-himnusz után! Tanúságot téve Isten végtelen kegyelméről.

Íme, ugyanezt az alázatos szeretetet fedezhetjük föl a Lukács evangéliumából előttünk lévő igeszakaszban is! Jó tudnunk, hogy a könyv előző fejezetének elejétől, Jézus a farizeusok jelenlétében beszél a tanítványaihoz. Jézus szavai így azzal érik el igazi céljukat, hogy a tanítványok maguk előtt látják azt a rossz példát, amelyet nekik nem szabad követniük.

Például azt, hogy „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak(Lk 16,13). Mert ebből adódnak a megbotránkozások. Nem lehet fél szívvel az Istennek, és fél szívvel a mammonnak szolgálni. Mert ha a kicsinyek, azaz a gyülekezet tagjai azt látják, hogy az Isten igéjének szolgái nem úgy cselekszenek, ahogyan azt hirdetik és tanítják, akkor megbotránkoznak ezen. A félszívű eltávolodott a hittől, mert nem tudja egész életét, teljes valóját, az Isten szolgálatába állítani. Ebből következik, hogy a megbotránkozás, másokat is eltántorít a hittől. Mert a tanítvány fél szívvel végzett szolgálata, rombolja a gyülekezet hitét.

Jézus ezek után, még a megbocsátás határtalanságáról szólt a tanítványainak. Akikben e szavak hallatán joggal vetődött föl a kérdés, hogy vajon elég erős-e a hitük Jézus szolgálatára. Ezért így szóltak hozzá: „Növeld a hitünket!”(Lk 17,5).

Jézus a mustármag hasonlatával világossá tette, hogy a tanítványok kérése teljesen helyénvaló. Majd a szolga jutalmáról szóló példázattal egy csodálatos dolgot mutat meg előttük, amely mindenképpen a hitük erősítéséhez vezet!

A szolgának az volt a dolga, hogy teljesítse urának parancsait. Amikor ezt megtette, csak az után gondolhatott magára. Az emberek között tehát az volt természetes, hogyha a szolga elvégezte napi munkáját a földeken és az állatok körül, akkor még az urát is kiszolgálta. S csak az után ülhetett asztalhoz ő maga is. A szolga pedig, legtöbbször köszönetet sem kapott érte, mert csak a kötelességét teljesítette. Azért tartották, hogy szolgáljon!

S nem lehet, hogy itt ne jusson eszünkbe az utolsó vacsora, és benne Jézus szolgálata, amikor megmosta a tanítványai lábát. Hogyan is tanította akkor a tanítványait: „Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony, mondom nektek: a szolga nem nagyobb az uránál, és a küldött sem nagyobb annál, aki elküldte őt. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha meg is teszitek(Jn 13,13-15).

Isten királyságában tehát teljesen más értelmet kap a szolgálat. Igaz, a szolga is, vagy még inkább a rabszolga, valamennyire hálás lehetett az urának, hogy az szolgálatába fogadta, megkímélte az életét, és a megélhetést biztosította számára. Amiért megdolgozott a szolga, azt megkapta! De emlékezzünk csak a lábmosásra: ott először Jézus cselekedett, Ő mutatta meg a példát. Tehát Isten királyságában az a tényállás, hogy először Isten cselekedett értünk! Isten az, aki elküldte egyszülött Fiát, hogy ártatlan kereszthalálával megváltson minket minden bűntől és örök haláltól! Tehát mi kaptunk egy olyan ajándékot, amiért meg sem dolgoztunk, meg sem érdemeltük, hanem kegyelemből lett a miénk!

Az igazi tanítvány tehát, teljes szívéből szereti Istent, az Ő Urát. S ez a szeretet indítja arra, hogy minden erejével, Istentől kapott tehetségével, szolgálja az igét. Nem kényszerből, nem érdekből, hanem önzetlen örömből. Mert mindenben bővelkedik a Krisztusban, és ezt az örömhírt akarja megosztani, a felebaráti szeretet nagy parancsa alapján mindenkivel.

Akkora ajándékot kaptunk tehát az Istentől, amelyet soha nem tudunk teljesen megszolgálni. Ezért soha nem mondhatunk mást, csak azt, hogy „Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt(Lk 17,10). Hiszen mindenkor rászorulunk az Isten kegyelmére!

S azt gondolom, itt nem hallgathatok arról, hogy igénk után egy komoly figyelmeztetést olvasunk. Mert Lukács könyvében a tíz leprás története következik. Jézus már útban volt Jeruzsálem felé, hogy végtelen szeretetéből, a kereszten, beteljesítse a mi megváltásunkat. Az egyik faluban, Samária és Galilea határánál, tíz leprás járult eléje. Távolabb megállva kiáltozva kérték: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!”(Lk 17,13). Ismerjük a történetet: kivétel nélkül, mindegyik meggyógyult. De csak egy jött vissza Jézushoz, hogy megköszönje és dicsőítse Istent. Ez az egy pedig a lenézett, megvetett, samáriai volt!

Adja Isten, hogy közülünk mindenki megértse, mekkora ajándékot kapott az Istentől: kegyelemből az örök életet! Adja meg az Isten, hogy közülünk mindenki szolgáljon szeretettel az Úrnak, önzetlen örömmel. Hogy az utolsó napon ezt hallja majd az Úrtól: kelj fel, jöjj hozzám, a te hited megtartott téged! Ámen

Imádkozzunk!

Egyedül neked köszönhetjük, Istenünk, hogy nem vesztünk el örökre. Egyedül tőled van az, hogy Jézus Krisztus áldozata lett a mi váltságunk. Kérünk, vésd ezt szívünkbe, hogy elnémuljon bennünk minden dicsekedés, és megszólaljon ajkunkon a te dicséreted, az Úr Jézus Krisztus által.

                                                               †Ámen

Énekek: 402 10 451 475

You may also like...