Túri Krisztina lelkésznő igehirdetése Rogate vasárnapján, 2020. 05. 17.

¹Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, ²a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. ³Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt. (1 Timóteus 2,1-3)

Szeretett Testvérek a Krisztus Jézusban!

Rogate vasárnapja van. A fókuszban tehát az imádság, konkrétabban pedig az imaéletünk gyakorlata és mindaz, ami megalapozza azt.

Luther Márton egyszer így vallott az imameghallgatás tapasztalatáról : „Bizony, senki más nem hiszi, milyen nagy hatalmú és nagy erejű az imádság, csak az, akinek a tapasztalat mutatta meg, és aki próbálta. Pedig nagy dolog, ha valaki érzi a nagy veszedelemben, mely szorongatja, hogy belekapaszkodhat az imádságba. Én ezt tudom: valahányszor olyan komolysággal imádkoztam, amennyire komoly okom volt rá, bőségesen meghallgatást nyertem, és többet is kaptam, mint kértem.”

A fiatal munkatárs, Timóteus nehéz és felelősségteljes küldetést kap, amikor Pál apostol arra kéri őt, hogy maradjon Efezusban, ahol a gyülekezet lelki életét teljességgel felforgató tévtanítások jelentek meg. A harc nem csupán egy közösség belső békéjének helyreállításáért folyik. Sokkal nagyobb a tét. Isten akaratának teljességre jutása, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére”. (1 Tim 2,5) Az igazság pedig ebben az esetben nem egy jogi kategória, nem is egy eszme, hanem a Jézus Krisztusról szóló örömhír valósága és annak a benne hívők életére gyakorolt következményei. Pál a mai igénket megelőzően beszél arról, hogy ő maga, hogyan tapasztalta meg Jézus bűnösöket megváltó kegyelmének valóságát. Hogyan vált ő maga Jézust „káromló az övéit üldöző és erőszakos ember”-ből (1 Tim 1,13) irgalmat nyert emberré. Nem volt ebben más feltétel, csak Jézus cselekedett.

Isten el akarja érni üdvözítő kegyelmével az efezusiakat és nem csak őket. A feldúltakat, a rettegőket, a bizonytalanokat, a szenvedőket, az önigazakat, a mások gyengeségeit kihasználókat…és még sokáig lehetne folytatni a sort.

Efezusban a közösségnek Istentől jövő konkrét útmutatásra volt szüksége.

Hogyan lehet belépni egy ilyen – mai divatos kifejezéssel élve, krízis helyzetbe? Pál arra biztat, hogy mindenekelőtt a gyülekezet imádságra hívásával. A felszólítás nem csupán az egyén belső szobájának csendjére korlátozódó imádság gyakorlatról szól. Bár Luther Márton szavait felidézve – és reménység szerint saját tapasztalatainkat is – az egyén hittel elmondott imáinak is óriási az ereje. Nagyon fontos a belső szobánkban folyó imaélet.

 De kereszténység egy közösségi megélés, létforma is, amelynek „életjelei” közé tartozik, hogy a közösség egy akarattal kész és képes Isten elé állni. Olyan imádsággal, amelyben teljes bizalommal fordul az ő Urához. Kommunikációban marad vele.

Ismerjük mind azt, hogy milyen veszélyes elveszíteni a kommunikáció fonalát, akár egymás között is. Miféle fantáziák, távolságok, hiedelmek állnak közénk – pusztán csak azért, mert nem beszélünk egymással. Szabó Magda így fogalmazza ezt meg:” Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely.” Ha ilyen veszélyes izolálódni az emberi kapcsolatokban, mennyivel inkább az Isten kapcsolatunkban?

Imádságaink nem Istent informálják – hiszen a nyelvünkön sincs a szó és Ő már pontosan tudja (Zsoltár 139,4) – de minket formálnak. Ha valakiért imádkozunk, megváltozik a felé való indulat is bennünk. Akkor is megtapasztalhatjuk ezt, ha együtt állunk Isten elé, akár olyanokkal is, akikkel nem találunk talán más kérdésekben közös pontot. Megváltozik a kapcsolatunk azokkal, akikkel együtt imádkozunk.

Az imádság ismeretlenekkel, mondhatni idegenekkel is közel képes hozni bennünket. Most, amikor egy egész világ küzd egy vírussal szemben egyre többen érezzük annak szükségét, hogy közösen imádkozzunk. Imaláncok születnek, közösségek mozdulnak meg, keresztény felekezetek, szervezetek hallatják hangjukat. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Elnöksége a járvány kezdetén ezekkel a szavakkal buzdította közös imára a keresztényeket: „Jézus jelenléte arra biztat bennünket, hogy ne féljünk, Őt hívjuk segítségül.

Imádkozzunk az orvosok és ápolók szolgálatáért; felelős vezetőinkért, hogy felülről kapjanak erőt és bölcsességet minden döntésükben.

Imádkozzunk népünk fegyelmezettségéért, hogy elfogadják és betartsák a hatóságok rendelkezéseit.

Imádkozzunk Európáért, az egész világért és a megbetegedettekért.

Olvasva ezeket a sorokat, nem kerülhetjük el, hogy meglássuk a párhuzamot Pál apostol imádságra biztató szavaival – „tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért”. Ma sem tehetünk másként.

Abban a kifejezésben, amit az apostol használ ott van az a többlet jelentés is, hogy nem csak az imádságnak van ereje, de épp attól van benne erő, hogy akit megszólít, ő maga erős. Azért kérjük őt, mert tudjuk van ereje gátat vetni a szenvedésnek. De ahhoz is van ereje, hogy azon keresztül juttasson hitre, belátásra.

Hálaadásunk is sokféle módon megnyilvánulhat. Hálát adhatunk azért, hogy bizonyos veszélyek, bajok, élettragédiák elkerültek minket. Hálát adhatunk mindazért, amit ezekben a napokban, hónapokban megérthettünk, megláthattunk. De hálát adhatunk sokak hűséges helytállásáért. A segítségért, amit kaphattunk. Azokért, akik meggyógyulhattak. Azért is hálát adhatunk, hogy az életünknek távlata van és lehet Jézusban és ha tudjuk is, nincs itt maradandó városunk, az eljövendőt keressük.

Keresztényként tudjuk, hogy egyfajta kettős állampolgárságban élünk. Van egy földi rend, amely az életünk természetes része és van egy másik, amely a Krisztushoz tartozásunk következtében érvényes ránk. Mindkettő hatást gyakorol az életünkre, mindkettőnek vannak törvényei és rendjei.

A hétköznapi életünk része, hogy vannak vezetők. Hordozhatjuk imádságban őket, hogy kapjanak kellő bölcsességet azokhoz a döntésekhez, amelyeket tisztségükből következően meg kell hozniuk. A béke és az itteni élet nyugalma és csendje valóban ezen múlik.

Amikor imádkozunk, gyakran leragadunk annál, ami az aktuális nehézség. Arra emlékeztet ma mindannyiunkat Rogate vasárnapjának igéje, hogy amikor mindennapi nehezeinket, a felebarátaink életét és terheit, hálaadásunkat és a vezetőinkért megfogalmazott könyörgéseket hozzuk Isten elé, ne feledkezzünk el Isten országának valóságáról. Mert ha számolunk ezzel, akkor az imáink arról is szólnak, hogy egyre többen ebben a világban meglássák Isten üdvözítő művét Jézusban. Ahogyan az egyik heti igénk is szól: Örömmel mondjátok és hirdessétek, az Úr megváltotta népét! Ézsaiás 48,20

Ámen.

Úr Jézus!

Ma hálát adunk neked azért, hogy ismerhetünk és megszólíthatunk. Kérhetünk azért, hogy te állítsd helyre az életünket és ezt a világot. Köszönjük, hogy annyi jelét megtapasztalhattuk már annak, hogy valóságos Istenünk vagy. Eléd hozzuk ennek a világnak a nyomorúságait, azt a küzdelmet, amely az életekért folyik testi és lelki síkon. Te adj belátást és bölcsességet mindazoknak, akik felelősséget kaptak, hogy közösségeket irányítsanak. Nekünk is te adj kérünk bölcsességet, a magunk helyén. Emlékeztess minket, hogy országod építésére hívtál. Add kérünk, hogy meglássuk a mindennapokban, hogy hogyan tehetünk ezért. Ámen.